From USA Today bestselling author Julianne MacLean comes an epic tale of unrequited love that is by turns breathtaking, heartbreaking—and utterly unforgettable.
1946: World War II is over, and Emma Clarkson is poised to take flight. With dreams of attending university, she’s ready to leave behind the wild beauty of Sable Island, the only home she’s ever known. But when a handsome British sea captain is rescued from a nearby shipwreck, her destiny is forever changed.
Emma falls deeply in love with Oliver Harris, but their romance is not meant to be. Oliver returns to the sea, while Emma vows to forget him and pursue her own ambitions. When a handsome veterinarian arrives on the island to study the wild horses, Emma finds love again, but soon discovers that all is not as it seems…
1995: Mourning the death of her beloved grandmother, Joanna Griffin is shocked to learn that her grandfather once loved a young woman named Emma, but lies, betrayals, and catastrophic events separated them forever. As Joanna crosses an ocean to solve the secrets of her grandfather’s past, she learns that love is a powerful force, even mightier than the passage of time…
A shining thread of hope illuminates this epic tale of lost love and fallen dreams, set in the remote splendor of Nova Scotia and spanning decades.
Kíváncsiságból beleolvastam több Goodreads értékelésbe, és az egyik valahol a legelején nagyon felkeltette a figyelmemet. Szóról szóra ugyanazokat írta le, amik nekem is eszembe jutottak már körülbelül a könyv felénél. Az All Our Beautiful Goodbyes kétségtelenül olyan felsőkategóriás történelmi fikció, ami akkor is minden időt, figyelmet megér, ha valakinek nem a kedvence a műfaj. Csak remélni tudom, hogy magyarul is kiadják egyszer, mert olyan értékekkel, érzelmekkel, tudással vértezi fel az embert, amit máshol nem nagyon lehet összeszedni. De hiszitek vagy sem, nem feltétlen a cselekmény az, ami ennyire nagyszerűvé teszi ezt a könyvet, hanem a körítés. Ha valaki a 200. oldal tájékán jár, észreveheti, hogy a cselekmény összesen körülbelül 4-5 mondatban összefoglalható dolgot bontogat és boncolgat. A nehézséget inkább okozza az, hogy egy olyan környezetbe helyezték a cselekményt és a szereplőket, ami maga sem adja magát könnyen. Sokszor még nekünk is nehéz az életcélunkat megvalósítani, azt mondani, hogy mást akarunk csinálni, mint amire esetleg mások, a világ, vagy az élet "ítél" minket, ugye? Pedig nekünk van lehetőségünk dönteni a saját sorsunk felől...a könyv főszereplője, Emma, az apjával él egy olyan szigeten, ahová havonta 1 alkalommal (!) megy az áruszállító hajó, aminek a partjainál rendszeresek a hajótörések, megszökni onnan, kitörni egyesenen a lehetetlennel határos. A nők nem lehetnek orvosok, pszichológusok, mert az ő kötelességük jó feleségnek és anyának lenni, a tanulás valahol a sor végén, ha egyáltalán...és akkor mindez csak a torta egy szelete. Mi történik, ha Emma kilép a valódi világba? Mert az egy kicsit más, mint egy alig lakott, a szárazföldtől 300 kilométerre levő szigeten élni huszonakárhányévig...egyszóval, Emmának nagyobb céljai vannak, mint egész életében tudatlanságban élni, gyereket nevelni, meg úgy egyáltalán. Közben új lakók, emberek érkeznek a szigetre, egyik jóképűbb a másiknál, egyik szebben néz a másiknál...és Emma keményen megtanulja, amit mi is mindannyian legalább egyszer életünk során, hogy milyen a valódi heartbreak, amikor még évtizedek múlva sem tudunk valakit elfelejteni - illetve, hogy miért nem szabad néha hinni egy szép szempárnak. Mert más egy szigetről, apa szerető karjai alól nézni valamit, és más a valódi világ.
Spoilerek nélkül erről a könyvről írni olyan, mintha megpróbálnék felemelni egy elefántot, de annyit még elárulok: ahogy a cselekmény halad, mind egyre több, és egyre érdekfeszítőbb részletek kerülnek napvilágra Emmával, és a többiekkel kapcsolatban. Mindannyian ugyanazon a hajón vagyunk utasok, csak valaki előbb száll ki, más pedig utóbb. Valaki sétálva, más meg repülve. :D A lényeg viszont mindig ugyanaz: semmi, és senki nem véletlenül kerül az utunkba. Hogy ki fűzi a sorsunk szálát, gyakran sosem tudjuk meg, ahogy azt sem, hogy miért történnek velünk bizonyos dolgok - az viszont egészen biztos, hogy minden úgy van elrendezve, ahogy annak lennie kell. Klisés, klisés, de nem ez az igazság? Nem érzitek úgy néha, hogy korábban hoztatok egy döntést, ami nélkül most ki tudja, hol lennétek? A karakterek sokat töprengenek azon, "mi lett volna, ha", vagy "mi lenne most, ha akkor másképp alakul", és én erre mondom, hogy nem. Az a hajó régen elment, és nem is jön vissza, az idő viszont rettenetesen kevés arra, hogy ilyeneken mélázzunk. Talán egyszerűbb lenne a jövő felé nézegetni, mert nem az a fontos, hogy a hátunk mögött mi van, hanem ami előttünk...jól látszik, és látni fogja minden olvasó, miről beszélek, amikor kiderül, hogy az egyik karakter a könyv vége felé az unokájával borozgat, tehát valószínűleg túlélte azt a 40 évvel azelőtti dolgot, majd a szerinte jó érdekében (!) hozott egy súlyos, mindenre kiható döntést - bár ez a döntés valószínűleg annak tudható be, hogy itt soha senki nem tudta, mit csinál a másik (még azt sem, hogy ő maga mit), - a felszín alatt ott húzódik a titkolózás, tagadás, a hazugságok, valaki elmegy majd visszatér a másik - na de akkor már meg melyiket is kéne választani, 6 (!!!) hónapig keringenek a levelek a levegőben (mivel ez egy teljesen különálló sziget az óceánban, és arrafelé ugye nincs messenger, tiktok, meg videochat, csak a havi 1 szállítmány), egyszóval itt minden játszik.
Minden játszik, ami a karaktereket, az életüket teljesen más irányba tereli, mint amit eredetileg elképzeltek volna maguknak. Ahogy minket is nap mint nap terelnek a dolgok erre vagy arra. De a Jóisten mindig tudja, mit miért csinál. A legfőbb kérdés az, hogy maguk a karakterek meglátják-e az utat még időben.
Az élet olyan, mint egy hatalmas óceán: nekünk kell meglátni az utat a hajóról, akkor is, ha a nap süt, és akkor is, ha viharba keveredünk. Mert amikor az alkony jön, és hirtelen rájövünk, mit vesztegettünk el, hogy mi lehetett volna másképp, hogy már unokánk, dédunokánk is van, akik közül egyiknek sem voltunk ott a szalagavatóján...ilyenkor már csak annyi marad, hogy a még hátralevő időnek örüljünk, nemdebár? És ha a másik már nem akarja újrakezdeni? És ha a gyermeked esetleg megbocsájtóbb, mint te, mert nem akarja ugyanazt végigjárni, amit te? Benned megmarad a harag, amit az a valaki akkor okozott, amikor elment? Pedig lett volna lehetősége visszatérni, mégsem tette, mert úgy volt vele, hogy te nélküle leszel boldog...persze alakulhatott volna másképp, mindig alakulhat másképp. De ha másképp alakul, talán nem lenne gyermeked, unokád, dédunokád. Nem azon kell gondolkodni, mi nem volt, meg mi lehetett volna, hanem azon, hogy az életet mindig újra lehet kezdeni, akkor is, ha valaki 80 évesen jön rá a dolgokra. Ez a mondat, ennek a könyvnek az egyik legfőbb értéke, a legfőbb intelme. A filozofikus kérdéseket kicsit magunk mögött hagyva: úgy mutatták be az idő múlását, a változást, hogy a szigeten egyszer csak már nem volt szükség azokra, akik a partot pásztázták a hajótöröttek után, mert megjelentek a radarok és a szonárok...és szintén érdekesek azok a pillanatok, amikor próbálják érzékeltetni, hogy milyen kegyetlen az élet egy óceánnal körbezárt szigeten. Sokan vágynak ilyen helyekre, nyilvánvaló okokból nekem is megfordul párszor a fejemben, mégis igen hálás vagyok, hogy a panel sarkán van az Aldi, és nem hajó hozza félévente a csokis kekszet. :D
No comments:
Post a Comment