Rendhagyó bejegyzés a mai, hiszen a blogra általában csak könyves értékeléseket szoktam hozni - most azonban mesélek nektek pár sorban az élményeinkről, amiket Londonban szereztünk nemrég. 1 éve kezdtük tervezni, 1 évig gyűjtöttük a pénzt, hiszen már a kezdetekkor tudtuk, sejtettük: akármilyen szempontot is nézünk...London nem olcsó magyar pénztárcával, és ezzel már Lutonban szembesültünk, ahol leszállt a WizzAir gépe január 17-én, közel 3 óra utazás után. Persze Londonban 3x akkora fizetésből kénytelenek az emberek "tengődni", :D mindenre jut, amit még nem szégyellnek, nyilván az árak is ehhez igazodnak. Az a kulturális sokk, amivel szembesül az, aki életében először utazik Londonba, egyszerűen leírhatatlan - nyugodtan kijelenthetjük, hogy az egy teljesen, totálisan más univerzum. Gyakran hallom a sztereotípiákat, miszerint "a hülye angolok", "mit akarnak ezek reggelire babbal, paradicsommal, meg a gombával, nemhogy inkább egy jó lecsót ennének", "vezetni se tud, hát a másik oldalon ül", "még a teájába is tejet rak a marha", és még lehetne sorolni. Bár a tipikus angol reggelit egyikőnk sem merte, vagy akarta megkóstolni (én alapból nem kedvelem a babot és a kolbászt, párom jobban kísérletezget, de ezt a ziccert ő is kihagyta), inkább választottuk a sonkás-sajtos pirítóst és a narancslevet, azt kell mondjam, a tea tejjel összekeverve nem is rossz. Pedig csak olyat ittam, amit egy pár fontos kávézóban vettünk valahol a King's Cross környékén...amikor először mentünk át a Tower Bridge-en, és láttam, hogy a buszsofőr pont azon az oldalon ül, amelyiken mi, azaz jobboldalon (!), mellettünk pedig - az ablakon kinézve - baloldalról hiányzott a kocsik sofőrje, mert éppen a másik oldalon ülnek, úgy voltam vele, hogy talán tényleg marhák. De képesek arra, hogy tiszteljék a másikat akár az utcán, akár a forgalomban, akár a mindennapi életben. Elnézést kérnek, jól hallhatóan, ha véletlenül az embernek ütköznek. Elnézést kérnek, amikor a buszon felállnak, és távozni akarnak, nehogy zavarjanak bárki mást.
Balról az első képen: párom azonnal megtalálta a haverjait. :D A harmadik képet azért raktam be, hogy megmutassam, mekkora a kontraszt Londonban, ahol a modern és az ódivatú tökéletesen megférnek egymás mellett. A második képhez nem fűzök magyarázatot, nem tudtam kihagyni. Viszont akárhogy tárcsáztam, nem akart működni, nem vitt át a Mágiaügyi Minisztériumba. Minusz 1 pont.
A repülésről szerintem sokan fognak kérdezni, úgyhogy röviden azt is megválaszolom. Azt hittem, hogy minden bajom lesz, hányni, szédülni fogok - ehhez képest semmi, a fülem volt bedugulva a nyomáskülönbségtől. Mindent az ember szájába rágnak, mindenre figyelnek a gépen, a légiutaskísérők hihetetlen fapofával, halál nyugalommal csinálják végig a teljes utat. (Nyilván erre vannak kiképezve, de akkor is.) Az első pár perc, míg felszálltunk, az volt rettenetes számomra - olyankor ugye a sebesség a székbe szegez -, első repülés izgalma, meg minden. Aztán félúton közöltem a párommal, hogy semmit nem látok, mert pont az ablak előtt eszi a fene a telefonjával, és menjen már odébb...úgyhogy visszafelé én ültem az ablak mellett. :D Rengetegen vannak, akik rettegnek repülőre ülni, én így most azt mondom, valóban ez lehet az egyik legbiztonságosabb közlekedési forma. Ha azt teszed amit mondanak, oda állsz és ülsz, ahova kell, figyeled a légiutaskísérőt, amikor megmutatja, hogy kell felvenni a mellényt és a légzőmaszkot, semmi gond nem lesz. Van alapja a "Légikatasztrófák" c. sorozatnak, de...ebből semmit nem érzel, amikor magad szállsz rá a repülőre. A Hollywood-i produkciókat, mint az Ötvenhetes Utas, a Con Air, a Sully, vagy a Számkivetett, ezeket pedig hagyjuk is. Hollywood borzalmasan kedveli a túlzásokat. Megvizsgálnak, átvilágítanak, megkérdeznek. Hogy hova kell tenni a táskát, kabátot, még a cipőt is levetetik az emberrel, az árak a reptéren - igen, két darab, félliteres, semmilyen ásványvíz a Debreceni reptéren 1700, azaz 1700 forint volt, 1 zacskó csipsz meg 1300, utóbbira már én sem voltam hajlandó...az viszont érdekes volt, hogy nem csak külföldiek, hanem magyarok is vették a tonna vizet, kávét, croissantokat, mindenfélét azon a helyen -, meg hogy indulás előtt 30 perccel bezárják a kaput, onnantól senki sehova, ezek kemény diók. De hamar hozzászokik az ember.
Mielőtt elfelejtem megemlíteni, Lutonban szálltunk le, az körülbelül 60 km London központjától, National Express busszal mentünk egészen a Victoria Stationig (ez volt a leghosszabb, körülbelül 1.5 óra), majd onnan tovább a Larcom Streetig. Itthon ugye ritkán történik olyan, hogy 15 óra az indulási idő a jegyeden, de elmehetsz a 15 órás jegyeddel akár 14 órakor is. A National Expressnél szépen bejátszottuk ezt, és senki nem szólt egy kukkot sem, még mondták is, hogy felszállhatunk. :D Páromnak szépen szétszakadt a cipője, hirtelen azt sem tudtuk, merre nézzünk, hova menjünk, milyen jegyet vegyünk, ami nem kerül 100 fontba egy útra. Nem került - csak kisebb ökör árába -, de a jegyárakon ennek ellenére is igen gyakran húztuk a szemünket. Talán bocsánatkérésük jeléül volt ingyenes a tömegközelekedés egy bizonyos összegen felül 1 adott napra. :D
Igen, az angol történelem három ikonikus alakja. :D Elsőként a Madame Tussauds viaszmúzeumot vettük a nyakunkba a Marylebone Road-on. Korábbról már voltak tapasztalataink, körülbelül 2 éve Budapesten is megnéztük ezt az attrakciót (legközelebb pedig, ha a Jóisten is úgy akarja, New Yorkban folytatjuk...). Amire nem számítottunk, hogy a vége után még egy kanyarra vissza akarunk menni, én legalábbis mindenképp. Aki ismer, az pontosan tudja, miért volt éppen ez a kedvencem a 3 fizetős programunk közül. Még oda se léptünk Ed Sheeranhez, párom már kiabált, "ITT A HAVEROD!" :D Amit észrevettünk, hogy Budapesten kevesebb a figura, viszont sokkal több a díszlet. Londonban rengeteg a figura, kevés a díszlet, a hangsúly azon van, hogy megállj 5 percre, átgondold, mit is tudsz valójában arról a személyről, akihez odaléptél, aztán elmeséld annak, aki melletted áll. A második képen Hasfelmetsző Jack van, és szerintem az egész kiálltás legjobbja ez volt. Mögötte úgy játszottak a fénnyel ugyanis, hogy az árnyékot vessen a falra (látszik a képen). Egyszerre volt hátborzongató, és felemelő. Ebben a szekcióban olyan erős szag terjengett, hogy azt se tudtuk, hogy fussunk kifelé, valami irgalmatlanul orrfacsaró, záptojáshoz hasonlító szag csapott meg minket, párom szerint valószínűleg a 200 évvel azelőtti London szaga. Minden képet nem tudok megmutatni, de a két csókáról, akik ezután jöttek, még mindenképpen mesélek nektek, illetve a taxizásról is. Mert taxiztunk.
Legfeljebb nem úgy, ahogy ti gondoljátok. A másik legjobb az volt, amikor odabent fekete taxikba ültettek minket, melltettünk pedig folyamatosan mozgó viaszfigurákon keresztül mutatták be az angol történelem nagy részét. Láttuk az ipari forradalom idején a munkásokat, ahogy ott állnak a gépek mellett, II. Erzsébetet, a pestisjárványt, az utcán mozgó, tacskó méretű patkányokat, az ott levő embereket amint épp csináltak valamit, mindent, amit el lehet képzelni. A fenti képeken pedig...mikor megálltam az első képen levő fickó mellett, a szavam is elállt "MIT CSINÁL EZ A CSÁVÓ?!?", ugyanis a maszkos fószer éppen savba rakta bele a másik fószert - ez volt a 19. századi Anglia egyik arca. A középső képen, amikor odamentünk a figurához, fogta magát, letette az újságot, és ránk nézett. Brrrr. (Bár nekem már az az újság is igen felkeltette a figyelmemet.) A harmadik képen pedig egy tipikus, 19. századi életkép szintén az alvilágból, a "Vak Kéregető". Néha azt kívánom, bár lenne lehetőségem visszautazni az időben - hiszen évtizedek, évszázadok távlatából én már csak az adott kor körvonalait látom, és igen jó lenne azokat az embereket is látni, akik ekkor és ekkor éltek. Végül is, a történelem emberi szemszögből a legérdekesebb, nem véletlen kaptam rá mostanában a történelmi fikciókra, de ez már egy teljesen más történet. Michael Bublé, nos...itt majdnem betört a képem, alig tudtam visszafogni a vigyorgást. Brutálisan jóképű a fickó, akkor is, ha csak viasz. :D A második képen a párom erőpróbája az öltönyös figurával (párom nyert, természetesen:D), a harmadikon pedig Emmeline Pankhurst, az a politikai aktivista, aki először szólalt fel azért, hogy a nők is választójogot kaphassanak. Brutális, hogy alig 100-150 éve egy nőt nem tartottak annyira, mint egy férfit, meg is jegyeztem a páromnak, hogy néha többet érünk, mint némelyik férfi...és erre azt mondta, hogy akkoriban ez nem volt olyan természetes, mint manapság.
Közben egy kis adalék hadd jöjjön a szállásunkról, a környezetünkről, meg úgy egyáltalán a közelekedésről. 5 napra körülbelül 160 ezer forintnyi fontért szereztünk magunknak szállást az Amelia Streeten. Nyilván nem egy Ritz, mégis...elképesztően alábecsültük, amit végül kaptunk. Patyolattiszta ágyneműk, törölközők, hatalmas ágy, fürdőszoba, mindennapos takarítás, a recepción barátságos, kedves, segítőkész figurák 24 órában (párom nem egyszer beszélgetett is velük, mert ő ilyen), tv angol nyelvű csatornákkal (nem mintha egyszer is ennyire unatkoztunk volna), a közelben 2 lépésre pékség (az egyik kolumbiai pékség volt, rettenetes gyorsan pörgött a nyelve a fickónak, de ketten párommal csak összehoztuk, mit mond), tesco, coop, buszmegálló az utcavégen, 3 házzal odébb pedig már a Tube, ami ugye a metrót jelenti, az vitt szinte mindenhová, ahova csak akartuk. Azt kell mondjam, hogy sok dolog meglepően könnyen, és könnyebben működik, mint itthon. Boltokban sehol sincs kasszás, mindenhol önkiszolgáló - de nem úgy, hogy a dolgozónak 5x kell odajönni a kártyáját lecsippantani, hogy a gép tovább engedjen. Bementünk, megvettük, önkiszolgáló, pitty-putty, készpénz vagy kártya, blokkot kéred-e, szevasz. Kifelé pedig nincs semmilyen kapu, amihez oda kell tenni a blokkot, nehogy eszedbe jusson bármivel is meglógni...bár véleményem szerint utóbbi nehéz is lenne, mikor még a reggelizőhelyre is simán besétál a Yard teljes díszlete egy szendvicsért, és nagyon keményen figyelnek is, mi történik, a legkisebb atrocitásnál is ugranak. Hát igen, akik évszázadok óta olyanokra vigyáznak, akik a történelmet alakítják, meg úgy egyáltalán, muszáj ébernek lenniük. :D Mielőtt elindultunk volna, sokat olvastam arról, hogy mennyire bonyolult a közlekedés Londonban, ilyen kártya, olyan Oyster card, izé, minden. Nem. Nem vettünk Oystert, és más hasonlót sem, hanem a bankkártyánkat használtuk végig, és ez volt a másik legkönnyebb dolog. Buszra fel, csippant, zöld, mehet tovább. Buszról lefelé nem csippant. Metróra fel, csippant, k apu nyílik, továbbmegy. Metróról le, csippant, kapu nyílik, továbbmegy. Sehol nem szórakoznak olyannal, hogy papírjegy, amit Debrecenben összesen, kis túlzással körülbelül 20 helyen lehet megvenni - ha pedig 4 km-re vagy a jegyárusító helytől, sorry mate, így jártál, ott a buszsofőr, 600 forintos jeggyel...
A fenti
első képen éppen az látszik, ahogy be akartunk állni a 9 3/4 vágánynál
fotózkodni - a sor éppen nem látszik, de akkora volt, mint a távolság
Makó Jeruzsálemtől - úgyhogy skippeltük, és bementünk a Harry Potter
shopba a húgomnak aranygalleonért, meg a párom vett nekem egy bögrét. A második és harmadikon szintén én vagyok, a másodikon az 57 eurós lasagne egyik fele, a harmadikon meg éppen a Tower felé sétáltunk. Itt muszáj megemlítenem, hogy Londonban tényleg irgalmatlan távolságok vannak. Éppen a Millenium - híd felé mentünk, amiről tudni kell, hogy térkép szerint mindössze 3 híddal van odébb, mint a Tower Bridge. A metróban ez a távolság 5, azaz 5 megállóba került. Feljöttünk, és a röhögés kitört belőlünk, hogy 5 metrómegállót utazva még csak 3 híddal voltunk odébb...London pontosan 2x akkora, mint Budapest.
Kicsit az árakról, mert nyilván itt is több van annál, hogy drága. Ami amúgy nem feltétlen igaz, csak nem a Ritz szintű helyekre kell besétálni, és érdemes használni a Chatgpt-t is ilyen helyzetekben, általában ő mond jókat. Egyszer sikerült belefutnunk a Canary Wharf környékén, egy olasz étterembe. Nagyon, de nagyon finom volt a lasagne, meg még hozzá a chili, meg a parmiggiano reggiano, persze...a párom 57 eurót, körülbelül 22500 forintot fizetett ki a végén. Onnantól kezdve mindig megnéztük, miről van szó. Általánosságban elmondhatom, hogy odakint az éttermi szolgáltatások a legdrágábbak, minden más, ahol enni akartunk, jóval ezek alatt volt. Persze nem azt mondom, hogy, a metrómegálló mellett egy sima, minden sarkon megtalálható szendvicsezőben, ahol akkora volt a subway-hez hasonlító, csak épp negyedakkora, 1 darab pickle-el "megtömött" húsos szendvics, mint a kisujjam, ott is 11-12 fontnál indultak az árak...azt vettük észre, hogy odakint általánosságban az adagok nagyon aprók, még sok pénzért is. Nyilván ennek ahhoz is van némi köze, hogy az étlap aljára odaírják, a napi XY kalóriádból ennyit és ennyit érdemes fogyasztanod, az utcán nem politikai hirdetések sora, hanem hogy vigyázz magadra, menj edzeni, ezt meg azt tedd az egészségedért - nem egy zabálós nemzet a brit (a magyartól eltérően, ahem...), megelégszenek ezekkel a kis adagokkal is. 2 alkalommal jártunk pubban, az egyikben én Tikka Masalát ettem naan kenyérrel, majd vaníliás fagyit egy szelet lávatortával, párom pedig sült krumplit evett borsóval, és bbq ízesítésű csirkemellel, megivott mellé még 2 pohár ALÉ-t is, így kerültünk összesen 12 ezer forintba. Best decision, ever. A hangulata pedig egyszerűen leírhatatlan. Hihetetlen volt, hogy az öltönyös, makkos cipős, lenyalt hajú, "most jöttem a Buckhingam - palotából" kinézetű úr ugyanúgy ott ült péntek délután, beszélgetett, sörözött, újságot olvasott, mint mi, 1 asztallal odébb. Persze még mindig akkor jársz a legköltséghatékonyabban, ha Tesco-ba mész, és veszel kenyeret, paradicsomot, sajtot, 1 doboz Philadelphiát, meg 1 csomag felvágottat, így talán a pénztárcád sem fog szégyenkezve nézni rád, amikor visszajössz. :D A viccet félretéve, nagyjából a fenti dolgokat vettük meg legelső nap, de az élmény kedvéért párszor beszáguldottunk pubokba, szendvicsezőkbe, fánkozókba.
Ezek a képek már másnap, a Titanic - kiállításon készültek. (Mindenki kitalálhatja, kinek az ötlete volt a Titanic - kiállításra menni, de adok egy nagyon jó nyomot: nekem.) Utólag rájöttem arra, hogy ez a kiállítás inkább azoknak való, akiknek még tud újat mutatni bármi, ami a Titanichoz köthető. Aki úgy indul neki, hogy pontosan tudja, mit játszott a zenekar a végéig (mert temetéseken is ezt játsszák...), hány fokos volt a tengervíz aznap éjszaka, melyik osztályról hányan vesztek oda, mit evett az első-, illetve a harmadosztály, ki volt az "elsüllyeszthetetlen Molly Brown", vagy csak egyszerűen, az egész gyerekkora azzal telt, hogy 2 naponta kellett a filmet megnézni, az lehet, hogy picit, nagyon picit csalódni fog. Ám aki kevésbé ismeri a történet részleteit (mint a párom), semmiképp ne hagyja ki. Lenyűgöző látni ezeket a tárgyakat, tányérokat, fésűket, ruhákat, illetve amikor szembesülünk vele, hogy mekkora is volt valójában az a jéghegy, honnan indult, és hány éves. Azt írta a tábla, hogy 3 évvel a Titanic előtt szakadt le a többiről Grönlandnál, a kora pedig 1500-3000 év közt van. Tehát korábban kezdhette az életét, mint ahogy a Gízai nagy piramist elkezdték építeni. Gondoljatok bele.
Persze még nekem is tudtak újat mutatni - itt a mentőcsónak, amin 1912. április 14-én, a Titanic elsüllyedése után vitték a túlélőket. A tábla szerint ez a csónak 1:2 arányú, tehát a valóságban ez a csónak 2x ekkora volt, körülbelül 9 méter. És ebbe nem fértek bele 60-an, csak 15-en...a fenti képeknél az elsőn a Titanicon használt étkészlet látható, a másodikon a párom a hajó csöveihez képest, a harmadikon pedig a "Nearer my god, to thee", azaz a "Közelebb hozzád, uram", amit a zenekar utoljára játszott, temetéseken is rendszeresen játszák. Ismerem nagyon jól. A kiállításon a legjobb szekció a VR-szemüveges dolog volt, amikor bekísértek minket egy viszonylag nagy területű szobába, ránk adták a szemüveget, és mehetett a móka. Álltam az egyik harmadosztályú kabinban egy anya, illetve 2 gyerek mellett, láttam a kabin felszereltségét is - már amennyiben felszereltségnek hívhatjuk azt a mosdókagylót, meg a 2 darab emeletes ágyat. (Itt jegyzem meg, nem is tudom, hol olvastam, de a harmadosztályú kabin nagyjából azzal egyezett meg akkor, amit most hostelnek hívunk. Azok az emberek még a harmadosztályon is olyan szolgáltatást kaptak, mint ma egy hostelben - ennyire volt fényűző a Titanic. Akkor milyen lehetett az első osztály, John Jacob Astor kabinja?) Álltam lent a gépházban, amikor két munkás arról beszélt, hogy mikor telik le a munkaidejük, közben pedig figyelték a gépeket, illetve az órát...álltam hasonló korúak mellett, mint a párom, csak ők hózentrógerben, a lány meg hosszú szoknyában, nagyjából ugyanazok a ruhák, amikkel a film is dolgozik - és álltam fent a sétafedélzeten, a kapitány mellett is, ahogy magyaráz. Éppen már csak arra vártam, hogy megjelennek a film főszereplői. És bár ez nem történt meg, ez az élmény még úgy is meghatározó volt, hogy számomra kevés újat tudott mutatni.
Nagyon, de nagyon érdekes volt, amikor egy hatalmas terem közepébe ültünk, és 360 fokban minden falon mozgóképeket láttunk. Egy történetet meséltek el, miszerint egy apa és a kislánya felszálltak a hajóra, New Yorkba mentek új életet kezdeni. A (sokszor túl) eleven kislány meglógott az apjától a hajón, az apja meg kétségbeesve kereste a gyereket a másod-, illetve az első osztályon is, végül megtalálta, megölelte - aztán elsötétült a szoba, és csak annyit hallottunk, hogy a gyerek rákérdez az apjánál, hogy miért ilyen hideg ez a víz, illetve hogy mi lesz a többiekkel...itt nem bírtam tovább, eltört a mécses. Párom kérdezte, hogy menjünk ki, zavarnak az erős fények, meg minden? Mondom nem a fény zavar, hanem ennek az érzelmi súlya miatt sírtam el magam. Másnap meg jött a Tower, ami bizonyos szempontból picit csalódás volt. Maga a hely iszonyatosan nagy, több mint 3.5 órát jártunk bent - és igen, vehettünk volna audioguide-ot 6 fontért, máskülönben senki nem mondja el nekünk, melyik helyen járunk épp, mi történt a Véres Toronyban, hogy az Árulók Kapuján vitték keresztül hajóval Boleyn Annát, Jane Greyt, meg még ki tudja hány olyan embert, akit ott fejeztek le, de nem vettünk. Ezért én lettem az audioguide helyett az, aki mondta a dolgokat, egyébként a kutya nem nézett ránk. És természetesen nincs akkora hely, hogy bemutassanak egy bronzbikát, egy melltépőt, egy eretnekvillát, és nem tudnak felállítani máglyát sem odabent, mégis amit vártam volna, abból szinte semmi nem volt. Sem VIII. Henrik, sem Bolyen Anna, sem Howard Katalin, senki. Az viszont kegyetlen jó volt, amikor egyik toronyból mentünk át a másikba, és azoknak a neve a falba volt karcolva, akiket ott tartottak fogva, mellette az évszám, 1500, 1559, 1600, 1650, meg hogy Isten az irgalmazóm...ne feledjük, a Tower ezer éves épület, ezek a falak, ha mesélni tudnának azokról, akik odabent jártak. Ezek a falak mindent láttak, a boszorkányüldözésektől kezdve a vallásháborúkon át egészen addig, hogy Boleyn Anna éppen a bűneit gyónja odabent. Szavakat nem tudok.
A fenti képeken sorban: az Árulók Kapuja, ami akkor még bőven víz alatt állt, itt vitték keresztül azokat, akiket lefejezésre ítéltek, vagy bárkit, akit bezártak a Towerbe (tehát ez a kapu mindent lát bő 1000 éve, csak éppen beszélni nem tud legnagyobb sajnálatomra), a második képen egy holló - szépen megült, és egyenesen ránk nézett. A karomon felállt a szőr. A harmadik képen ha jól emlékszem, itt mentünk be megnézni a koronaékszereket. A Kohinoor gyémánntól kezdve Viktória, VI. György, V. György, II. Erzsébet, és a jelenlegi uralkodó, Károly koronájáig, palástjáig, jogaráig az angol történelem gyakorlatilag minden trónon ülő szereplőjének koronázási tárgya ott van kiállítva, nagyon szigorúan őrzik, fényképet egyáltalán nem volt szabad készítenünk. A Bridgeton fanoknak ismerős III. György feleségéről, Zsófia Sarolta brit királynéról is volt szó, a párom csak úgy nevezi, mikor meglátja, hogy "na, itt van már megint a bolond!" :D Szóval ezek voltak a "kötelező" programok mostanra, legközelebb tervezzük megnézni a Hampton Court palotát, a Kensington palotát, jó lenne bemenni a Buckhingam - palota állami termeibe (ezt csak nyáron lehet, mert akkor Balmoralban van az uralkodó), a London Dungeont, az állatkertet, meg még ki tudja, mit. Majd kiderül. :D
Még néhány érdekes kép, amit szeretnék megmutatni:
Ez volt a King's Cross pályaudvar, ahol a 9 3/4 vágány is van. A renegeteg ember ellenére patyolat az egész, tiszta mosdók, pontos járatok, minden kiírva, ha eltévedtél és kérdezel, nem néznek butának. De úgy vettük észre, hogy ez egész Londonra vonatkozik.
A Harry Potter bolt egyébként nem volt tervben at all, akkor jöttünk rá, hogy el kéne néznünk, amikor a Regent's Parkba nem volt kedvünk menni, és gyorsan kicseréltük a programot. Nem volt rossz ötlet. Ott a második képen fent, azt a bögrét vette nekem a párom.
Buckhingam - palota. Az öreg otthon volt, egyrészt mert rengeteg lámpa égett, másrészt pedig a zászló az épület tetején kétféle módban szokott állni, amikor a király otthon tartózkodik, és amikor nem. Párom gyorsan előkapta a ChatGpt-t, mert mondtam, hogy zászló alapján itthon van, és igazam volt. Egész közel voltunk őfelségéhez. :D
Hiszitek vagy sem, odakint az esti / éjszakai élet is teljesen más. Még este 9-10 óra felé is iszonyú a nyüzsgés, annyian vannak egy rakáson, mint itthon egy kisebb faluban. :D Amikor visszafelé indultunk a reptérre - és az nem nappal volt -, a buszon, az utcán, a buszmegállóban emberek szinte tömegével, akik mentek mindenfelé a világba, mintha az lenne a világ legtermészetesebb dolga, hogy éjszaka is jönnek a buszok 5 percenként, és járkálunk alvás helyett. Itt sosem áll le az élet, sosem állnak le a szolgáltatások. A második képen én vagyok, előttem a Tikka Masala, párom előtt pedig a borsós-krumplis-bbq ízű csirkemell. Amiről korábban beszéltem, hogy egy magyarnak ez az ételadag körülbelül az egyik fogára elég a 32-ből, és ez sem volt olcsó. Mégis olyan jól esett nekünk az a bánásmód, amivel kezeltek minket, illetve a FRISS borsó, azóta is azt emlegetjük. :D Az utolsó napon jártunk a Trafalgar téren, illetve a Big Bennél, közben pedig folyamatosan esett - de úgy esett, mintha maga sem tudta volna, mit akar. Eleinte apró szemű, csendes 5 percig, abbahagyta, folytatta kövér, nagy esőcseppekkel, feltámadt a szél, majd egyenesen bele az arcunkba. Annyiban volt szerencsénk, hogy a 6 nap alatt, amíg kint voltunk, csak az utolsó nap esett az eső, és ezt kiváltságnak éreztük. :D
Ami egyáltalán nem tetszett...egyik este a Tower mellett a hídnál szálltunk rá a buszra. Illetve szálltunk volna, ha nem kell megállnunk az ajtónál, mert annyian voltak rajta. Ezek a buszok nem akkorák, mint itt, és nem annyiszor járnak, mint itt. 3x akkorák, és 3x gyakrabban mennek. Mégis ömlesztve, mint a heringek a konzervdobozban, bőrönddel, babakocsival, járókerettel, szatyrokkal fent és lent, testesebbek, vékonyabbak, minden, ami szem-szájnak ingere. Abban a 20 percben az életem pergett le a szemem előtt, gyakorlatilag. Mégis mindenki megfért valahogy. London egy 10 milliós város, annyian laknak benne, mint egész Magyarországon, és ez renegetegszer látszódott is. Mégsem akadt olyan, aki morgott, fújtatott volna, mert nem fér el, vagy olyan, aki lökdösődik. A boltnál a szállásunk mellett, a csóka olyan szépen otthagyta magára a nyitott teherautót, és olyan gyönyörűen tolta befelé a bolt másik oldalán az árut, ahonnan esélye nem volt rálátni a teherautóra, egyszerűen nem hittem a szememnek. Mindenki tiszteli a másikat, és úgy forog, hogy a másikról lehetőleg ne húzza le a bőrt. A hülye angolok mégis tudnak valamit, amit a magyar csak tanul, ugye?
Ez a Millenium - híd, elöl a Szent Pál Székesegyházzal. Harry Potter rajongóknak ismerős lehet a helyszín. (:
Most csak a partról csodáltuk, de addig éljek, legközelebb rászállok a hajóra, és elmegyek vele a Westminstertől Greenwichig. :D Egyébként a hajózás is tervben volt, csak fogalmunk sem volt, hogy a pokolban járnak a hajók a Temze közepén, januárban, az őrült hidegben. Hát csak úgy, hogy ott nincs extrém hideg, nincs hó, nincs jég, hajóznak ezek egész évben. Összességében fergetegesen éreztük magunkat, és nagyon hamar hozzászoktunk a nyüzsgéshez. Persze aztán itthon már úgy adtam hálát, hogy magyar szót hallok, meg értelmezhető kenyeret adnak a pékségben, nem olyat, amit kenyérnek állítanak be, de croissant alakú, és édes ízű. :D Hatalmas a kultúrsokk, végeláthatatlanok a különbségek, mégis, aki tudja magáról, hogy ez az álma, ez a célja, ne habozzon, üljön fel arra a repülőre, és hajrá. Megbánni, azt nem fogja soha. London nagyon sokat ad annak, aki hajlandó felfedezni azt. Legközelebb nyáron találkozunk, ha a csillagok is összeállnak.
Szeretném a látogatók figyelmét felhívni, hogy a bejegyzésben látható képek mind az én tulajdonomat képezik, felhasználásuk engedély nélkül nem lehetséges, kizárólag engedélyezés, illetve forrásmegjelölés után!
No comments:
Post a Comment