In this captivating journey through time, an
art historian makes an extraordinary discovery from the past that may
foretell our future—if she can keep her connection to the woman who
started it all.
2053. Haverford College. Nineteenth-century art expert Derryn Witt documents an
impossible gorgeously detailed paintings depicting the modern world…from
1859. But when a massive solar flare forces a shutdown of all
integrated technology, her discovery is jeopardized. The threat
intensifies when a group of rebels attack the college, their movement
resting upon the rejection of technology. Derryn flees to New York with
the help of a sympathetic Sovereign, under the guise of being one
herself.
But those Civil War–era paintings continue to confound
her. Helen Bywater was surely more than an artist—but what?
How could she possibly know what the world would look like beyond her own lifetime?
As the ethereal tie binding them grows stronger, Derryn begins to see what perhaps Helen did too.
That no matter the time, the space between us isn’t so vast.
The struggles we face aren’t so different.
And the connection we need to survive isn’t so out of reach.
Nehézségi fok, szavak, kifejezések: 9/10
Élmény: 9.5/10
Egyediség: 9/10
Klisék, és Everglow szemforgatásai: 0/10
Újdonságok, érdekességek a cselekményben: 10/10
Elgondolkodtatás: 10/10
Hibák, pontatlanságok, elcsúszások: 1/10
Mennyire beszél nehéz témákról: 9/10
Odaszögez maga mellé: 10/10
Romantika - erotika: 0/10
Tartalom: 9.5/10
Stílus, írásmód, folyamatosság: 9/10
Karakterek: 9/10
Részletek, kidolgozottság: 10/10
Mennyire hiányozna az életedből, ha nem olvasnád el: 9/10
Borító szépsége: 10/10
Befejezés, utolsó mondatok: 7/10
Overall: 9.5/10 - maradandó, rendkívüli élmény
Én úgy imádom nézegetni a festményeket, és próbálni elképzelni a festőt, meg hogy mi járhatott a fejében...ti nem?
Manapság
is léteznek olyan emberek, akik bizonyos tárgyakat, festményeket,
ékszereket mentenek ki háborúk, konfliktusok, attrocitások elől, és
menekítik azokat bunkerekbe, védett helyekre - hogyha a háború a fél világot elpusztította, legalább a következő generációknak maradjon fent
valami, amit vizsgálgathatnak, így kiderül, hogy milyenek is voltunk "előtte", milyenek voltak a szokásaink, stb. Derrynnek pont ezt a feladatot adják, amikor ki kell jönnie
Cascadiából, és beutaznia a kettészakadt Amerika veszélyes, elmaradott térségeibe. Arra
azonban ő sem számít, hogy az életét hamarosan alapjaiban rengetik meg bizonyos
levelek, ékszerek, festmények, illetve egy napló - és szinte azonnal adódik is a kérdések kínzó sora. Mégis ki a pokol rejtette ezeket egy olyan ház alagsorába, aminek a
plafonja klímavezérléssel (!) működött, 1860-ban? Honnan tudta ez a
valaki, hogy a festményeket nem szabad hőmérsékletváltozásnak és fénynek
kitenni? Honnan ismerte a nitrocellulózt, és honnan tudta, hogy a
vászon tartósabb lesz tőle? Mi a poklot csinál a figura a
festményen azzal az "átlátszó" fényforrással az orra előtt, és huzigálja
jobbra-balra? :D Valaki
ennyire unatkozott, vagy mindez csak egy jól irányzott "prank"? Mert ha
ez utóbbi, akkor ez a valaki nagy mókamester lehetett a polgárháború
közepén...két nő, akiket 200 év választ el, mégis ugyanazokkal a kihvásokkal, és egy hatalmas, az egész világra hatással levő dologgal néznek szembe, ami mindkettejük életét ugyanúgy a feje tetejére állítja - és mindketten megtanulják, hogy amit teszel, az a jövőben visszhangzik leginkább. Vagy a múltban...
Ezt a könyvet képtelenség 2-3 sorban elmesélni, úgyhogy mindenki üljön mellé, ha részese szeretne lenni egy nehéz, de rendkívül szórakoztató, lebilincselő könyvnek. Mind szavak, mind kifejezések, mind cselekmény alapján a nehezebb kategóriába sorolnám ezt a könyvet. Minden fejezet végén kétszer kellett visszafordulnom a fejezet legelejére, és még akkor sem voltam benne biztos, hogy teljesen megértettem az egészet. Olyan szavakkal, mint a "turpitudinous", képzeljétek el a többit - és akkor még erre jött rá a cselekmény. Beszélt valami helyről, Cascadiáról, meg hogy van egy határ, amin belül az emberek a mesterséges intelligenciára építették rá a világukat, amiben élnek, miután Amerika kettészakadt (!) a jövőben. A határon kívül azok a barbárok élnek, akik ragaszkodnak a régi, emberi világhoz, hogy az AI ördögtől való dolog, "kötelességük" megőrizni, visszahozni az "emberi örökség mozgalom" nevű szervezettel az AI korszaka előtti állapotot, a régi Amerikát, minden elérhető eszközzel, robbantásokkal, betörésekkel, zűrzavarkeltéssel, hasonlókkal. A főszereplő azt is elmondta, hogy az utolsó amerikai elnökválasztás 2028-ban történt, aztán Amerika gyorsan szövetsége lépett Kanadával, illetve a világ többi részével, és létrejött Cascadia, ahová mindenki menni akar, maga a kánaán - a kontinens többi része azonban szétesett. Akad itt minden finomság a rabszolgatartástól a feketék jogain (!) át egészen addig, hogy az embernek mindenképpen meg kell-e őrizni azt, ami őt emberré teszi, a hagyományait, a szokásait, vagy teljesen bízza rá magát egy mesterséges intelligencia által uralt és vezérelt társadalomra, ahol az egyén, a személyiség természetesen egyre kevésbé "fontos" - és persze az is felmerül, hogy mi történik, ha a rendszerünk, a mesterséges intelligenciára épített világunk cserben hagy minket. Derryn szemszöge 2053-ban, míg Helené 1859-ben játszódik, és ebből már sok minden leszűrhető. Helen szemszögéről óvatosan ömlengenék, mert senki kedvét nem szeretném elvenni az olvasástól - és hadd maradjanak rejtett twistek is -, de annyit állíthatok, hogy az legalább olyan érdekfeszítő, mint Derryné.
Hogy én melyiket szerettem jobban? Nehéz választani, de hangyányival Helen győz. Derryn kiscserkész ehhez a nőhöz képest.
A Through All Our Heavens az emberiség két, teljesen ellentétes korszakában játszódik, az olvasó mégis hamar összekapcsolja őket, és rájön, hogy hiába választanak el minket évszázadok, a problémák, amikkel szembenézünk, talán nem is olyan különbözőek. Derryn 2053-ban kishíján hátast dob attól, amit talál 1860-ból. Egyszerű vizsgálatnak, kutatásnak indul, káosz lesz belőle - ráadásul még a fentebb emlegetett mozgalom tagjai is visszatérnek egy ponton, akik nem túlzottan rajonganak az ötletért, hogy az egész társadalmuk gépeken, magán az ördögön alapuljon az emberi lét, emberi tudás helyett...elgondolkodtató, ugye? Nyilván az ember mindig ember marad, nálunk vannak a dolgok érzelmi, szentimentális részei, a dolgokat egészen máshogy látjuk, mint egy gép - és nem kell magyaráznom, miért jó ez. Ám ha haladást akarunk elérni, mindenképp vállalnunk kell a mesterséges intelligenciát, a haladást, az újdonságokat. Csakhogy az érmének két oldala van, Derrynnél pedig ez világosan látszik, amikor "Tyko" nélkül kell elindulnia - nagyon röhögtem, amikor meglátta azt a fecnit, amit Tyko csinált az útirányról. :D Na jó, ezt a bekezést még én sem értettem, de a lényeg: az írónő ügyesen egymással szembe állít két, teljesen különböző korszakot, a karaktereknek viszont ugyanazokat a vonásokat adja. Így a napnál is világosabb lesz, hogy miről szól ez a könyv.
Bár mire rájöttem, mit akar...kishíján 1 hónapba telt elolvasnom.
Nagyon fontos mozzanat, hogy Helen egyáltalán nem buta, a korabeli nőkhöz képest rettenetesen okos, és elég hamar el is kezdi a miérteket feltenni. Persze mindezt egy olyan korszakban megtenni, amikor nemhogy nő, de még férfi sem mondhatott ki hangosan bizonyos dolgokat, nem könnyű, és Helennek hamarosan el kell döntenie, mennyit hajlandó feláldozni az életéből azokra a "gondolatokra", amik egy bizonyos esemény óta nem hagyják békén, gyakorlatilag hallucinál olyanokról, hogy dél esetleg elveszíti (!!!) a háborút, vagy egy rabszolgatartó államban egy rabszolgát fizetni (!!!) is kellene, esetleg tisztelettel beszélni vele, mert a vére ugyanaz, mint a gazdagoknak. Vagy ott a kínzó kérdés, hogy mi a francnak még rabszolgát tartani, ha ott vannak az új, forradalmi gépek...mintha a mi gondolatainkat mondaná ki hangosan, hogy mennyi igazságtalanság van a világon, igaz? Ne felejtsük, Helen szemszöge 1859-ben játszódik, és már akkor kimondta, hogy a haladás csak úgy történhet meg, ha együtt összekapaszkodunk, és elfelejtjük a régi dogmákat, azokat, amik csak visszahúznak. Bár így is lesz nem kevés áldozat, és olyanok is akadnak majd bőven, akik a haladás ellen lesznek minden eszközzel...ismerős, ugye?
Őszintén? Ha élőben látnám, még én is azt mondanám, hogy ez Isten jele. Pedig többet tudok a világról, mint ők 200 éve.
A cselekményből világosan leszűrődik a legfontosabb tanulság: az ember mindig ugyanaz marad, legfeljebb a világ változik körülötte. Mindig két tábor lesz, csak konföderációsok és szecesszionisták helyett egészen máshogy hívják őket - lesznek olyanok, akik az újdonság, a haladás mellett szavaznak, mások minden eszközzel ezek ellen harcolnak, a két tábor pedig állandóan összetűzésbe kerül egymással. Ám ha csak egyetlen olyan is akad, aki felismeri, hogy ezzel gyakorlatilag magunkat pusztítjuk el, talán a jövő is teljesen más lesz. Ha ennek a valakinek lesz elég bátorsága vállalni azokat a súlyos következményeket, amik azzal járnak, hogy idegen földön esetleg árulóként elkapják...
(de ha mindig a félelmet tettük volna előre, még most másznánk le a fáról.)
A komolyabb vonalon kívül bőven akadtak megmosolyogtató jelenetek, szituációk is. (Direkt nem írtam humorost, mert ez a kifejezés ennél a könyvnél túlzás. Pontosan tudja, hol kell meghúzni a határokat (ami rendkívüli írói tapasztalatra vall), a komolyságot vegyíti a könnyedebb helyzetekkel. Egy háborúról, vagy egy alagútban menekülésről nem feltétlen a nevetés jut eszünkbe - Helen és Derryn viszont az eszükkel, a találékonyságukkal, a a kitartásukkal, a határozottságukkal visznek színt az egyébként sem lapos történetbe. Csak egy példával élve: azért kíváncsi lennék, Helen mit kezdene a Spotify-al, az Instával, a Twitterrel, a TikTokkal, vagy a Youtube-al, mit szólna a Gangnam Style-hoz, vagy szerinte mit mond a róka. :D Vagy egyáltalán, olyannak képzelte-e a jövőt, amilyen valójában lett. (Még azt is megkockáztatom, hogy ha tudták volna, sok szempontból milyen lesz a jövő, és miért harcoltak, haltak meg valójában, abbahagyják a háborút, és kézen fogva világgá mennek. Ez utóbbit nem a levegőből szedem, ott van a cselekményben más szavakkal leírva.) Derryn pedig...szívderítő, de elgondolkodtató is, amikor felteszi magának a kérdést, hogy "hogy járkáltak ezek egy háromdimenziós térben papír alapú térképekkel?" :D
Szóval amit a legjobban értékeltem ebben a könyvben: olvasás közben úgy éreztem, mintha két világ között lennék, pontosan félúton. A jövőt ugye még nem látom - ezért Derryn szemszöge, illetve amikor például meglepődik, hogy egy ajtó milyen elavult technológiával (mágneskártyával...) nyitható, ott nem tudtam, sírjak-e, vagy nevessek. Most még ugye mágneskártya is csak bizonyos, jobban őrzött helyeken található, én még kulccsal szórakozok. Aztán ott van Tyko. Oda fogunk jutni, hogy az én kobakomra már nincs szükség, mert megmondja helyettem az útirányt, és kivetíti a falra a testvéremet? Brutális. Helen pedig...én tisztában vagyok vele, hogy minek mi a végkimenetele (hiszen mindez a történelem szerves része), és így persze egészen más megvilágításba kerülnek a dolgok (amikor például azt mondja, hogy ki mer olyat feltételezni, hogy dél esetleg elveszíti a háborút, hogy ez a Lincoln nevű úriember sosem lesz elnök, vagy hogy a déliek 1 éven belül feloszlatják magukat, és befejeződik a polgárháború). Emberek, ezt a könyvet csak olvassátok el. Tényleg. Esetleg a KMK is felfigyelhetne rá. (: Mélypontról szerettem volna még pár szót szólni, de arról, ami nincs...ennek a könyvnek az érzelmi töltete rendkívül erős. Amikor az egyik karakter arra a bizonyos helyre kerül, ott nem lesz olvasó, aki nem ordít fel fájdalmában. Sejtjük, tudjuk, nagyon veszélyes, amit művel(nek), és itt az a csoda, ha bármelyikük megússza. Mégis. Eltört a mécses. Iszonyúan fájt.
Biztosan észrevettétek, hogy a befejezésnél "csak" hetet adtam, miközben a többi súrolja a tizet. A könyv volumenéhez, stílusához, egyéniségéhez, lelkéhez képest a lezárást összedobottnak, túl...az írónő nyugodtan elengedhette volna azt a gyeplőt még 3 oldal erejéig, és mesélhetett volna mondjuk arról, hogy kivel mi történt, illetve hogy éltek tovább a karakterek a cselekmény után, máskülönben az emberben ott marad az a pici "motosz". Bár még ígyis megkapja a teljes öt cicát.
"(...) This is how history moves. Not in big leaps, like a horse jumping a
fence, but just this way, one small thing tipping into another. It only
takes one push for the first domino to fall, and once it has fallen,
there’s nothing one can do to stop the picture from changing."
Kíváncsi lettél, megbeszélnéd velem a dolgokat?
No comments:
Post a Comment