Chapters In The Mist

March 30, 2026

Through All Our Heavens - Olivia Hawker

Everglow March 30, 2026 0 Comments

In this captivating journey through time, an art historian makes an extraordinary discovery from the past that may foretell our future—if she can keep her connection to the woman who started it all.

2053. Haverford College. Nineteenth-century art expert Derryn Witt documents an impossible gorgeously detailed paintings depicting the modern world…from 1859. But when a massive solar flare forces a shutdown of all integrated technology, her discovery is jeopardized. The threat intensifies when a group of rebels attack the college, their movement resting upon the rejection of technology. Derryn flees to New York with the help of a sympathetic Sovereign, under the guise of being one herself.

But those Civil War–era paintings continue to confound her. Helen Bywater was surely more than an artist—but what?

How could she possibly know what the world would look like beyond her own lifetime?

As the ethereal tie binding them grows stronger, Derryn begins to see what perhaps Helen did too.

That no matter the time, the space between us isn’t so vast.

The struggles we face aren’t so different.

And the connection we need to survive isn’t so out of reach.

Nehézségi fok, szavak, kifejezések: 9/10

Élmény: 9.5/10

Egyediség: 9/10

Klisék, és Everglow szemforgatásai: 0/10

Újdonságok, érdekességek a cselekményben: 10/10

Elgondolkodtatás: 10/10

Hibák, pontatlanságok, elcsúszások: 1/10

Mennyire beszél nehéz témákról: 9/10

Odaszögez maga mellé: 10/10

Romantika - erotika: 0/10

Tartalom: 9.5/10

Stílus, írásmód, folyamatosság: 9/10

Karakterek: 9/10

Részletek, kidolgozottság: 10/10

Mennyire hiányozna az életedből, ha nem olvasnád el: 9/10

Borító szépsége: 10/10

Befejezés, utolsó mondatok: 7/10

Overall: 9.5/10 - maradandó, rendkívüli élmény

Én úgy imádom nézegetni a festményeket, és próbálni elképzelni a festőt, meg hogy mi járhatott a fejében...ti nem?

Manapság is léteznek olyan emberek, akik bizonyos tárgyakat, festményeket, ékszereket mentenek ki háborúk, konfliktusok, attrocitások elől, és menekítik azokat bunkerekbe, védett helyekre - hogyha a háború a fél világot elpusztította, legalább a következő generációknak maradjon fent valami, amit vizsgálgathatnak, így kiderül, hogy milyenek is voltunk "előtte", milyenek voltak a szokásaink, stb. Derrynnek pont ezt a feladatot adják, amikor ki kell jönnie Cascadiából, és beutaznia a kettészakadt Amerika veszélyes, elmaradott térségeibe. Arra azonban ő sem számít, hogy az életét hamarosan alapjaiban rengetik meg bizonyos levelek, ékszerek, festmények, illetve egy napló - és szinte azonnal adódik is a kérdések kínzó sora. Mégis ki a pokol rejtette ezeket egy olyan ház alagsorába, aminek a plafonja klímavezérléssel (!) működött, 1860-ban? Honnan tudta ez a valaki, hogy a festményeket nem szabad hőmérsékletváltozásnak és fénynek kitenni? Honnan ismerte a nitrocellulózt, és honnan tudta, hogy a vászon tartósabb lesz tőle? Mi a poklot csinál a figura a festményen azzal az "átlátszó" fényforrással az orra előtt, és huzigálja jobbra-balra? :D Valaki ennyire unatkozott, vagy mindez csak egy jól irányzott "prank"? Mert ha ez utóbbi, akkor ez a valaki nagy mókamester lehetett a polgárháború közepén...két nő, akiket 200 év választ el, mégis ugyanazokkal a kihvásokkal, és egy hatalmas, az egész világra hatással levő dologgal néznek szembe, ami mindkettejük életét ugyanúgy a feje tetejére állítja - és mindketten megtanulják, hogy amit teszel, az a jövőben visszhangzik leginkább. Vagy a múltban...

Ezt a könyvet képtelenség 2-3 sorban elmesélni, úgyhogy mindenki üljön mellé, ha részese szeretne lenni egy nehéz, de rendkívül szórakoztató, lebilincselő könyvnek. Mind szavak, mind kifejezések, mind cselekmény alapján a nehezebb kategóriába sorolnám ezt a könyvet. Minden fejezet végén kétszer kellett visszafordulnom a fejezet legelejére, és még akkor sem voltam benne biztos, hogy teljesen megértettem az egészet. Olyan szavakkal, mint a "turpitudinous", képzeljétek el a többit - és akkor még erre jött rá a cselekmény. Beszélt valami helyről, Cascadiáról, meg hogy van egy határ, amin belül az emberek a mesterséges intelligenciára építették rá a világukat, amiben élnek, miután Amerika kettészakadt (!) a jövőben. A határon kívül azok a barbárok élnek, akik ragaszkodnak a régi, emberi világhoz, hogy az AI ördögtől való dolog, "kötelességük" megőrizni, visszahozni az "emberi örökség mozgalom" nevű szervezettel az AI korszaka előtti állapotot, a régi Amerikát, minden elérhető eszközzel, robbantásokkal, betörésekkel, zűrzavarkeltéssel, hasonlókkal. A főszereplő azt is elmondta, hogy az utolsó amerikai elnökválasztás 2028-ban történt, aztán Amerika gyorsan szövetsége lépett Kanadával, illetve a világ többi részével, és létrejött Cascadia, ahová mindenki menni akar, maga a kánaán - a kontinens többi része azonban szétesett. Akad itt minden finomság a rabszolgatartástól a feketék jogain (!) át egészen addig, hogy az embernek mindenképpen meg kell-e őrizni azt, ami őt emberré teszi, a hagyományait, a szokásait, vagy teljesen bízza rá magát egy mesterséges intelligencia által uralt és vezérelt társadalomra, ahol az egyén, a személyiség természetesen egyre kevésbé "fontos" - és persze az is felmerül, hogy mi történik, ha a rendszerünk, a mesterséges intelligenciára épített világunk cserben hagy minket. Derryn szemszöge 2053-ban, míg Helené 1859-ben játszódik, és ebből már sok minden leszűrhető. Helen szemszögéről óvatosan ömlengenék, mert senki kedvét nem szeretném elvenni az olvasástól - és hadd maradjanak rejtett twistek is -, de annyit állíthatok, hogy az legalább olyan érdekfeszítő, mint Derryné.

Hogy én melyiket szerettem jobban? Nehéz választani, de hangyányival Helen győz. Derryn kiscserkész ehhez a nőhöz képest.

A Through All Our Heavens az emberiség két, teljesen ellentétes korszakában játszódik, az olvasó mégis hamar összekapcsolja őket, és rájön, hogy hiába választanak el minket évszázadok, a problémák, amikkel szembenézünk, talán nem is olyan különbözőek. Derryn 2053-ban kishíján hátast dob attól, amit talál 1860-ból. Egyszerű vizsgálatnak, kutatásnak indul, káosz lesz belőle - ráadásul még a fentebb emlegetett mozgalom tagjai is visszatérnek egy ponton, akik nem túlzottan rajonganak az ötletért, hogy az egész társadalmuk gépeken, magán az ördögön alapuljon az emberi lét, emberi tudás helyett...elgondolkodtató, ugye? Nyilván az ember mindig ember marad, nálunk vannak a dolgok érzelmi, szentimentális részei, a dolgokat egészen máshogy látjuk, mint egy gép - és nem kell magyaráznom, miért jó ez. Ám ha haladást akarunk elérni, mindenképp vállalnunk kell a mesterséges intelligenciát, a haladást, az újdonságokat. Csakhogy az érmének két oldala van, Derrynnél pedig ez világosan látszik, amikor "Tyko" nélkül kell elindulnia - nagyon röhögtem, amikor meglátta azt a fecnit, amit Tyko csinált az útirányról. :D Na jó, ezt a bekezést még én sem értettem, de a lényeg: az írónő ügyesen egymással szembe állít két, teljesen különböző korszakot, a karaktereknek viszont ugyanazokat a vonásokat adja. Így a napnál is világosabb lesz, hogy miről szól ez a könyv.

Bár mire rájöttem, mit akar...kishíján 1 hónapba telt elolvasnom.

Nagyon fontos mozzanat, hogy Helen egyáltalán nem buta, a korabeli nőkhöz képest rettenetesen okos, és elég hamar el is kezdi a miérteket feltenni. Persze mindezt egy olyan korszakban megtenni, amikor nemhogy nő, de még férfi sem mondhatott ki hangosan bizonyos dolgokat, nem könnyű, és Helennek hamarosan el kell döntenie, mennyit hajlandó feláldozni az életéből azokra a "gondolatokra", amik egy bizonyos esemény óta nem hagyják békén, gyakorlatilag hallucinál olyanokról, hogy dél esetleg elveszíti (!!!) a háborút, vagy egy rabszolgatartó államban egy rabszolgát fizetni (!!!) is kellene, esetleg tisztelettel beszélni vele, mert a vére ugyanaz, mint a gazdagoknak. Vagy ott a kínzó kérdés, hogy mi a francnak még rabszolgát tartani, ha ott vannak az új, forradalmi gépek...mintha a mi gondolatainkat mondaná ki hangosan, hogy mennyi igazságtalanság van a világon, igaz? Ne felejtsük, Helen szemszöge 1859-ben játszódik, és már akkor kimondta, hogy a haladás csak úgy történhet meg, ha együtt összekapaszkodunk, és elfelejtjük a régi dogmákat, azokat, amik csak visszahúznak. Bár így is lesz nem kevés áldozat, és olyanok is akadnak majd bőven, akik a haladás ellen lesznek minden eszközzel...ismerős, ugye?

Őszintén? Ha élőben látnám, még én is azt mondanám, hogy ez Isten jele. Pedig többet tudok a világról, mint ők 200 éve.

A cselekményből világosan leszűrődik a legfontosabb tanulság: az ember mindig ugyanaz marad, legfeljebb a világ változik körülötte. Mindig két tábor lesz, csak konföderációsok és szecesszionisták helyett egészen máshogy hívják őket - lesznek olyanok, akik az újdonság, a haladás mellett szavaznak, mások minden eszközzel ezek ellen harcolnak, a két tábor pedig állandóan összetűzésbe kerül egymással. Ám ha csak egyetlen olyan is akad, aki felismeri, hogy ezzel gyakorlatilag magunkat pusztítjuk el, talán a jövő is teljesen más lesz. Ha ennek a valakinek lesz elég bátorsága vállalni azokat a súlyos következményeket, amik azzal járnak, hogy idegen földön esetleg árulóként elkapják...

(de ha mindig a félelmet tettük volna előre, még most másznánk le a fáról.)

A komolyabb vonalon kívül bőven akadtak megmosolyogtató jelenetek, szituációk is. (Direkt nem írtam humorost, mert ez a kifejezés ennél a könyvnél túlzás. Pontosan tudja, hol kell meghúzni a határokat (ami rendkívüli írói tapasztalatra vall), a komolyságot vegyíti a könnyedebb helyzetekkel. Egy háborúról, vagy egy alagútban menekülésről nem feltétlen a nevetés jut eszünkbe - Helen és Derryn viszont az eszükkel, a találékonyságukkal, a a kitartásukkal, a határozottságukkal visznek színt az egyébként sem lapos történetbe. Csak egy példával élve: azért kíváncsi lennék, Helen mit kezdene a Spotify-al, az Instával, a Twitterrel, a TikTokkal, vagy a Youtube-al, mit szólna a Gangnam Style-hoz, vagy szerinte mit mond a róka. :D Vagy egyáltalán, olyannak képzelte-e a jövőt, amilyen valójában lett. (Még azt is megkockáztatom, hogy ha tudták volna, sok szempontból milyen lesz a jövő, és miért harcoltak, haltak meg valójában, abbahagyják a háborút, és kézen fogva világgá mennek. Ez utóbbit nem a levegőből szedem, ott van a cselekményben más szavakkal leírva.) Derryn pedig...szívderítő, de elgondolkodtató is, amikor felteszi magának a kérdést, hogy "hogy járkáltak ezek egy háromdimenziós térben papír alapú térképekkel?" :D

Szóval amit a legjobban értékeltem ebben a könyvben: olvasás közben úgy éreztem, mintha két világ között lennék, pontosan félúton. A jövőt ugye még nem látom - ezért Derryn szemszöge, illetve amikor például meglepődik, hogy egy ajtó milyen elavult technológiával (mágneskártyával...) nyitható, ott nem tudtam, sírjak-e, vagy nevessek. Most még ugye mágneskártya is csak bizonyos, jobban őrzött helyeken található, én még kulccsal szórakozok. Aztán ott van Tyko. Oda fogunk jutni, hogy az én kobakomra már nincs szükség, mert megmondja helyettem az útirányt, és kivetíti a falra a testvéremet? Brutális. Helen pedig...én tisztában vagyok vele, hogy minek mi a végkimenetele (hiszen mindez a történelem szerves része), és így persze egészen más megvilágításba kerülnek a dolgok (amikor például azt mondja, hogy ki mer olyat feltételezni, hogy dél esetleg elveszíti a háborút, hogy ez a Lincoln nevű úriember sosem lesz elnök, vagy hogy a déliek 1 éven belül feloszlatják magukat, és befejeződik a polgárháború). Emberek, ezt a könyvet csak olvassátok el. Tényleg. Esetleg a KMK is felfigyelhetne rá. (: Mélypontról szerettem volna még pár szót szólni, de arról, ami nincs...ennek a könyvnek az érzelmi töltete rendkívül erős. Amikor az egyik karakter arra a bizonyos helyre kerül, ott nem lesz olvasó, aki nem ordít fel fájdalmában. Sejtjük, tudjuk, nagyon veszélyes, amit művel(nek), és itt az a csoda, ha bármelyikük megússza. Mégis. Eltört a mécses. Iszonyúan fájt.

Biztosan észrevettétek, hogy a befejezésnél "csak" hetet adtam, miközben a többi súrolja a tizet. A könyv volumenéhez, stílusához, egyéniségéhez, lelkéhez képest a lezárást összedobottnak, túl...az írónő nyugodtan elengedhette volna azt a gyeplőt még 3 oldal erejéig, és mesélhetett volna mondjuk arról, hogy kivel mi történt, illetve hogy éltek tovább a karakterek a cselekmény után, máskülönben az emberben ott marad az a pici "motosz". Bár még ígyis megkapja a teljes öt cicát.

"(...) This is how history moves. Not in big leaps, like a horse jumping a fence, but just this way, one small thing tipping into another. It only takes one push for the first domino to fall, and once it has fallen, there’s nothing one can do to stop the picture from changing."

Kíváncsi lettél, megbeszélnéd velem a dolgokat?

Rendeld meg az Amazonról, itt.

March 2, 2026

"Londonban hej, van számos utca..." - London II. rész

Everglow March 02, 2026 0 Comments

Úgy gondoltam, hogy egy másik posztban is elmélkedek a dolgokról, aztán majd ha júniusban hazajöttünk. A közösségi oldalon van egy oldal, a London magyarul, https://londonmagyarul.hu/ ahol egy szakképzett idegenvezető hölgy mutatja be és meséli el, merre járt, mit ajánl, mikor érdemes utazni, melyik hónapban mit érdemes magunkkal vinni az utazáshoz, és mindenféle más hasznos dolgot. Nála láttam meg nemrég, hogy június 13-án a Buckhingam Palota előtt katonai parádét tartanak, mert aznap van III. Károly születésnapja - és ha a csillagok is úgy állnak, talán láthatjuk őket a palota erkélyén. 😉 Sajnos azt kell mondjam, hogy júniusra (főszezonra) szállást keresgélni már februárban is brutális, kevésbé szakképzett szemek (mint amilyen az enyém) nagyon sokszor, ismétlem, tényleg nagyon sokszor, szinte unalomig fogják minden este a szállásfoglaló oldalakat böngészni, míg találnak olyat, ami 5 éjszakára nem félmillió forint, és talán még az a kegy is jár hozzá, hogy nem kell másokkal közös fürdőszobán osztozkodni...az utolsó utáni pillanatban (mielőtt végleg feladtam), és az egész univerzum együtt állásának köszönhetően sikerül találnom egy apartmant az Alscot Way-en, 4-5 utcára a Butler's Wharf-tól) 200 ezerért, és csaptam is le rá azonnal. Nem jött be.

Lefoglaltam, aztán jöttek sorban a nem túl kellemes értékelések a penészes, lejárt ételekről, meg a tisztaság teljes hiányáról...úgyhogy további három napos (!) keresgélés következett, aminek a végén szintén egy apartmant foglaltam le a Vauxhall-i metrómegállótól körülbelül 1-2 kilométerre, 227 ezerért. Ahogy legutóbb is rájöttünk már az első napon, itt a legjobb opció az improvizálás. Indulásunk előtti napon 3 alkalommal néztem meg az útvonalat Lutonból a szállásig - és leszállva a repülőről rájöttünk, hogy itt semmi nem úgy lesz, ahol elképzeltük, kezdve onnan, hogy a nő az automata mellett rossz időpontra szóló jegyet nyomott a kezünkbe - párom pedig odament a buszvezetőhöz, megkérdezte, hogy akkor mi újság az időponttal, és közölték, hogy ha van hely, felszállhatunk az 1 órával korábbira is. És felszálltunk. Ennek a tetejébe a cipője a buszra való felszállás előtt úgy adta meg magát, ahogy annak rendje és módja szerint lennie kellett. :D Fontos programunk (mint legelőször volt a Titanic kiállítás), egyenlőre nincs, most több kisebb dologból áll össze a lista.

Állatkert. (ezt én szerettem volna januárban, de hát ki tudja, a mínuszokban hány állatot látunk...persze aztán rájöttünk, hogy London időjárás szempontjából is abszolút más, mint Magyarország. Nincs hideg, csak esik. Sokat. Sokszor.) Elvileg a londoni állatkertben van a hüllőház, ami a Bölcsek Kövében is szerepel. Hátha az egyik Piton engem is megtisztel a figyelmével. Vagy felfedezem a hasonlóságot az Aye-Aye, és közöttem a hétfő reggeli produkcióim alapján. IFS Cloud Cable Car. Fogalmam sincs, tényleg így van-e, de vélemény alapján a London Eye nem éri meg a kifizetett pénzt, úgyhogy azt lentről nézzük meg, és inkább felülünk a Cloud Cable Car-ra, ami 2 csigán visz a levegőben, egy kiskocsiban. 5 ezerből kijött fejenként). London Dungeon. Ez az a program, aminek a létjogosultságán valószínűleg június 12-ig fogok gondolkodni, illetve azon, hogy valóban kell-e nekünk. Az biztos, hogy nem véletlenül volt a kedvencem a Madame Tussaudban a történelmi részleg, amikor mozgó figurákkal mutatták be a történelmet. Hajókázás. (: Borough Market. Legutóbb sajnos kimaradt, de mióta hazajöttünk, a facebook annyi videót dobál fel arról az epres csokis dologról, amit ott adnak, hogy muszáj tennünk egy rövid kulináris kitérőt, és végigzabálni a Borough Marketet. :D Nagyjából ezek tartoznak a "kötelező" mappába, a többit pedig majd ott helyben kitaláljuk. Végül is, a parkban sétálást kicseréltük anno a King's Crossra - még életemben nem éreztem magam annál jobban, mint bent a Harry Potter boltban, akkor is, ha még a csillárról is fürtökben lógtak az emberek odabent. :D British múzeum - just for fun. Ingyen van (ha pedig idegenvezető is van, akkor 12 ezer fejenként), akkor tömjük meg az elménket is.

Miért különleges az úti cél?

Bevallom, indulás előtt magam sem tudtam, miért nem jó nekünk Hurghadában, Dubajban, Athénban, esetleg Szicíliában, a tengerparton vagy a szállodai jacuzziban, all inclusive ellátással, 30-35 fokban, de nyilván embere válogatja, kinek mi, merre, hány méter. Én nem tengerpartra vágytam gyerekkorom óta, hanem a betondzsumbuj közepébe. London azért különleges hely, mert kicsit sem adja magát könnyen, de aki hajlandó az idejét neki adni, az egész életében visszavágyik majd. Aki meglátja a szépségét (ha lehet ezt így mondani), azt nem engedi el soha többet. Sokan mondták, hogy nem lesz jó, mocskos, büdös, tele bevándorlókkal, "ilyen hülye vagy?" :D Naná. Igazuk lett? Soha. :D Nyilván az ember egy világvárostól nem várhatja, hogy az egész virágokkal lesz körbepakolva, és nyilván élni is más ott, mint erre-arra 5 napig, de mégis. És még valami: ahogy járkáltunk, sokszor tisztább volt, mint Budapest. Nyüzsög, él, vibrál, várja az embert, mindig, mindenhol új dolgokat lehet felfedezni.

Milyenek voltak az első benyomásaitok?

Mit találtatok érdekesnek, furcsának?

Hogy hogyan is fogjuk tudni megtalálni a helyünket ebben az istentelenül hatalmas és vadidegen nagyvárosban. Ehhez képest összesen 2 órára volt szükségünk, hogy belerázódjunk. Minden kiírva, leírva, mindent az ember szájába rágnak, elismételnek háromszor, igyekeznek mindenkivel megtalálni a közös hangot akkor is, ha én Japán vagyok, a párom perui, a buszsofőr meg busman. :D Persze nem mondom, nagyon figyelni kell, mert például az egyik pubban az indiai felszolgálónak úgy pörgött a nyelve, hogy olyat 30 év alatt még egyikőnk se pipált - legalább erős középfokú, vagy alapfokú egy gugli fordítóval mindenképpen szükséges ahhoz, jogy biztonsággal el lehessen boldogulni arrafelé. És akkor még nem beszéltem az éttermi felszolgáló, vagy a Titanic kiállításon a tárlatvezetők amerikai akcentusáról...ha létezik valami, amin magyar ember NAGYON meg fog döbbenni, akkor ez az. Brutális, de embertelenül jó volt hallgatni, és beszélni velük. Szinte sehol nem használnak készpénzt, az itteni állapotokhoz képest az egy egészen más világ. Nem szórakoznak papírszeméttel, papírjeggyel a buszon sem, csippantod, másnap reggel vonja a pénzt, szevasz...és még a kisebb boltokban is csak önkiszolgálók vannak, kasszások sehol. Ja igen, és az az édes croissant, amit ott kaptunk kenyér (!) címen abban a perui pékségben - vannak dolgok, amiket míg él az ember, nem felejt el. :D

Voltak pozitív vagy tanulságos tapasztalataitok?

Mindenképpen tanulságként könyvelendő, hogy SEHOVA ne induljunk el pótcipő nélkül, anyukánk nem a levegőbe beszél. :D A Buckhingam-palotánál akkor is sokan SOKAN vannak, ha egy random szerda van. Fogalmam sincs, mi lesz ott június 13-án, amikor még a Húsvét-szigetekről is mennek a turisták Londonba...az eső meg nem olyan, mint itt. Értsd ezt úgy, hogy 5 perc szünetekkel esik, és ha olyanja van, előbb elkezdi apró, szúrós szeműként, majd oldalról esik, aztán hatalmas, kövér szemekkel, aztán a képedbe fújja az egészet a szél. Mindezt 20 perc alatt. Aztán...anno a nyelvvizsgám szóbeli részét pár ponttal azért buktam el, mert síkideg típus vagyok, és képtelen voltam megmukkanni bizonyos helyzeteknél. Londonban vagy leküzdöd az egészet és megszólasz egyszer, vagy elvesztél. Nyilván számít az is, hogy helyesen legyen az a mondat összerakva, de amíg például egy átlag amerikainak fingja sincs, hol van Európa, addig neked sem kell azon aggódnod, hogy. Amíg el tudod mondani a szállodában, hogy ekkor és itt van foglalásod, az étteremben ki tudod kérni azt a sört és azt a tikka masalát egész mondattal és egy köszönömmel, (közben kedvesen mosolyogsz a felszolgálóra, ez fontos!), addig mindenki tesz a nyelvtanra. Az pedig szintén senkit nem érdekel, hogy a radír amerikai angollal "eraser", vagy brit angollal "rubber". Komolyan, miért kell ezzel zaklatni a gyerekeket az iskolában?

Vannak Londonban specialitások, kihagyhatatlan ételek, gasztrokülönlegességek, akadt emlékezetes gasztroélményetek?

Meglepetést fogok okozni (?), nincsenek. Ugyanis az egész gyakorlatilag egy fúziós konyha, ott nincs olyan, mint nálunk a gulyás, vagy a palacsinta. Talán a fish and chips az egyetlen, ami tipikus brit étel - a pubokban ezen felül nagyrészt hamburgerek, pizza, tikka masala szakadásig, és bbq csirkemell borsóval. Van olasz, thai, kínai, lengyel, arab, amerikai, indiai, amit akarsz, és előfordul, hogy mindez egymástól körülbelül 2 méterre az adott utcában. De a britek nem ismerik sem a megfelelő sózást - borsozást - fűszerezést, sem a jó pörköltet, mert csak ahhoz értenek, hogy az ötórai teához a szendvics héja mindenképp le legyen vágva. :D Egyszóval, ha valaki azért indul el, hogy teletömje a hasát, akkor rossz hírem van. Ráadásul az adagok is olyanok, hogy egy jobbérzésű, minimum bogrács méretű pörköltön nevelkedett magyar abban a percben visszaküldené a konyhára a tányért, mert ezt nálunk elmosogatni szokták...bár ez valószínűleg azért van így, amiért az étlap alján is mindig feltüntetik, hogy egy felnőttnek naponta 2000 kalória az ajánlott, illetve hogy mennyi kalóriát tartalmaz az étel. Nem az a cél, hogy pukkanásig zabálja magát az ember, hanem az élmény, a kulináris élvezet, az, hogy minél szebben, minél jobb minőségben pakolják eléd. Nem kóstoltuk meg, mert mi nem szeretjük a halat, de a fish and chipsnek érdemes esélyt adni, legalább az autentikus feeling miatt egy pohár ALE-val, illetve ha valaki nem ismeri a tikka masalát (az szerintem egy kegyetlen finom étel, annak ellenére, hogy nem kedvelem a csípőset), mindenképpen kóstolja meg. Azóta sem tudom, mi volt az a ropogós, csipsszerű, naanra hasonlító dolog, amit mellé adtak, de azt visszasírom. Legközelebb tervezzük minimum a Borough Marketen kipróbálni pár dolgot, és be is számolunk majd róla. Ami meglepett (és ahogy olvastam nemrég egy cikket, talán nem is éreztem a dolgokat annyira rosszul) azok a bolti árak voltak, főleg a Tesco szintű boltokban, ahol gyakran megfordultunk. Első blikkre azt gondolnánk, hogy egy olyan őrült világvárosban, mint London, az árak is ugyanolyan őrültek - pedig ha az ember kerüli a tipikus turistacsapdákat, éttermeket, boltokat, akkor még a tárcája sem néz rá szégyenkezve hazaérkezéskor. Odakint az élelemiszerek áfája 0 százalék, itthon 27, a különbség pedig nagyon élesen látható, főleg a zöldség-gyümölcs részlegnél. De említhetném a Cadbury márkát is, aminek a csokija 3500 (!) forint körül van, odakint 2-3 fontért úgy vágják az ember után.

Praktikus információk

Szállás: Ha valaki minden idegszálát szeretné megtartani az egész hókamóka végére, mindenképpen januárban, vagy főszezonon kívül foglaljon - utazzon, mert egyébként előbb fog kelleni a Xanax, mint ahogy megvan a szállás. :D Általánosságban elmondható, hogy minél jobb helyen van a szállás (minél közelebb a központhoz), annál drágább az ár. Persze ez sokszor egyáltalán nem igaz, nekünk először sikerült kifogni 160 ezerért 5 éjszakára az Amelia Streeten az Eurotraveller Hotelnél úgy, hogy csak ráböktem az első találatra, most pedig az apartmant 227 ezerért úgy, hogy 4 utcára van a Westminstertől, és ahogy Lutonból jövet letesz a National Express busz a Victorián, onnan csak a Tube-ra kell felszállni a szálláshelyünkig. Persze utóbbi belekerült úgy 1.5 hétbe, és rengeteg könnybe, mert fennállt az esélye, hogy sátrazunk a Buckhingam előtt, ha 250 alatt nem találok szállást 5 éjszakára saját fürdővel. Mission? Impossible. :D Közelekedés: a legjobb, amit valaha láttam. Bármelyik busz, vagy metrómegálló esik útba, az holtbiztos, hogy 10 percnél kevesebb sétára található, és gyakorlatilag 5-6 percenként jön valami. Este 5 - 6 - 7 körül iszonyú heringpartira kell számítani a buszon, ha a Towernél szállunk fel. Vagy bárhol a központ körül. Vagy bárhol Londonban. Nagyon meglepett, de nagyon értékeltem, hogy visszafelé a hajnal 1 órás indulásunkkor sem kellett azon aggódnunk, hogy majd a sötétben ácsorgunk 5-ig, mire egy busz arra jár. Ahogy azt kellett, mintha fényes nappal lenne, a buszok sorban, egymás után, mindenfelé mentek, és vittek minket a Victoriára, onnan pedig a National Express tovább Lutonba. Egyik nap indultunk el valamerre busszal éppen csúsidőben, akkor 10 percig biztosan egy helyben állt a buszunk a forgalom közepén...azt vettük észre, hogy hiába vannak gyakorlatilag egymás nyakán tízmillióan, ennek ellenére még a forgalomban is tudják, merre hány méter, kinek hol a helye, nem tolakodnak, nem kiabálnak, megvárják, maguk elé engedik a másikat - a magyar virtusban felnőtt embereknek ez kicsit idegen.

Olvastam valahol, hogy a "londoni szállásfelhozatal a legrosszabb, amit az illető utazásai során valaha látott, drágák, kicsik, és szörnyűek, amit a pontozásuk, és a vélemények is alátámasztanak." Stop. Ez így megint nem teljesen igaz, legalábbis nem minden része. Az biztos, hogy drága, ez kétségtelen. De kérdem én, mégis mit várt a világ egyik legdrágább városától? Hogy majd a Westmintertől 4 utcára egy éjszaka 5 ezer forint lesz? Ez nem Olaszország csókolom, ahol villát kapsz 8 éjszakára százhúszért...és igen, kicsik is. De arra, hogy ott aludj, mert mást úgyse csinálsz a szálláson, pont tökéletes. Ha pedig valaki komolyan nekiáll keresgélni, kisebb - nagyobb nehézségek árán 100 százalék, hogy talál az igényének és a pénztárcájának megfelelőt.

Ez volt a szobánk. Patika tisztaság, rend, mindennapos takarítás, kishűtővel, széffel, saját fürdővel, szezonon kívül 5 éjszaka 160 ezer forintba került. Még átalakítót sem kellett vinnünk, mert európai típusú konnektor is volt a szobában. Nem családi ház, nem is a Ritz, de azért...érdemes mindig ellenőrizni, amit írnak. (:

Mielőtt elindultunk, féltem a tömegközelekedéstől, mert ahány embert kérdeztem, annyiféle válaszuk volt arra, hogy mit használjunk, hogy utazzunk, melyik a legjobb, olcsóbb közlekedési forma - aztán ahogy odakerültünk, rájöttem, hogy semmi alapja nem volt az egésznek. London több, közlekedési zónára van osztva, és ahogy távolabb megyünk az 1-es zónától, úgy drágulnak a jegyek. Az 1-es zónában egy buszút ára 1,75 font, hasonló, mint Debrecenben a villamosjegy. Buszon csippant, továbbmegy, leszáll, reggel vonják az árat az utazásokért. Metrón kifelé csippant, befelé csippant, azt is vonják reggel. Nem láttunk kallert. Sehol. Elvileg a rendszer tudja, hogy fizettél vagy nem (egyébként buszra fel sem engednek, míg a kártyánál be nem csippan a zöld fény). Sem Oystert, sem Travel Cardot nem váltottunk, nekünk hasznosabb volt a bankkártya mindenütt. Igen, Lutonból a Victoriáig rettenetes árú a National Express busz, nem véletlen mondják, hogy a tömegközlekedés árai Londonban példátlanok - de ha még vissza is hoztunk a nálunk levő pénzt, akkor azért valamennyire csak jól csináltuk a dolgokat. Közbiztonság: sok oldal szerint az egyik legveszélyesebb nagyváros, legrosszabb közbiztonsággal. Lehet, hogy csak szerencsénk volt...de mi ebből abszolút semmit nem tapasztaltunk (még a heringpartis buszon sem) bár sötétedéskor már mindig a szálláson voltunk. Ha figyelsz a táskádra a metrón, a mozgólépcsőn, az utcán, nem tartod benne a királynő ékszereit, tudod, hogy merre vagy fejjel, és nem állsz meg az itt a piros, hol a piros játéknál bámészkodni az utcán :D, akkor kizárt, hogy kipakoljanak. A rendőrökről is mesélhetnék, hogy futottak az utcán mellettünk, és hogy figyelt a rendőrnő a reggelizőhelyen mindenfelé...itthon csak akkor moccannak, ha meghal valaki. Nem akartam kimondani, de kimondom.

Költségek: Szintén kevésbé tudok nyilatkozni, mivel ember - és pénztárca válogatja, hogy mennyi is az annyi. Ha mindent összeszámolok, januárban (holtszezonban) az egész út szállással 5 éjszakára, belépőkkel, szuvenírekkel, repjeggyel, utcai fánkozókkal, közlekedéssel, tokkal-vonóval úgy 500.000 forint volt. Nyilván a legolcsóbb megoldás például a szállás környékén bemenni egy kisboltba, és onnan enni 5 napig -, mi is ezt tettük, haza is hoztunk egy tonna pénzt, ezért is tudunk menni második körre. De amikor járkáltunk, szinte semmit nem vontunk meg magunktól. Itt azt lehet mondani, hogy akinek bőven elég, hogy reggel megeszik 2 zsemlét 1 mackósajttal, délután bekarikázik valamelyik pubba egy hamburgerért, valamelyik sarkon megeszik egy fánkot, este pedig megint azt eszi, amit korábban vett, akkor bőven jók lesznek az anyagiak. Nyilván az ember vágyik a hajókázáson arra, hogy elé rakják azt a pezsgőt és azt a süteményt, sokaknak biztosan kihagyhatatlan - mi boldogok vagyunk akkor is, ha 12 fontért felengednek a hajóra. :D Egyébként a fent említett oldal azt is írta, hogy a belépők árai is brutálisak. Elismerem, valóban húzós, de ennek is több rétege van. Annyi, hogy húzós, az túlzás. Ugyanis nem mindegy, melyik oldalon foglalsz, és nem mindegy, hogy előre, vagy ott helyben akarod kifizetni a mókát. 10-12 ezernél egyszer sem fizettem többet, egyik programért sem, és mivel volt 1 évünk, havonta fizetgettük a belépőket a fizetésből. A Madame Tussauds PONTOSAN annyiba került, mint Budapesten...a British Museum pedig INGYEN van (ha nem gyorsítottan akarsz bejutni). Egyszóval: aki utazik, annak érdemes olyan személyt is megkérdezni a dolgokról, aki már járt ott, nem csak az oldalakat böngészni. Sok dolgon múlik, mennyi lesz a számla a végén. Legközelebb júniusban találkozunk!

Szeretném a látogatók figyelmét felhívni, hogy a bejegyzésben látható képek mind az én tulajdonomat képezik, felhasználásuk engedély nélkül nem lehetséges, kizárólag engedélyezés, illetve forrásmegjelölés után!

# 2026 # élménybeszámoló

February 22, 2026

"Londonban hej, van számos utca..." - London I. rész

Everglow February 22, 2026 0 Comments

Rendhagyó bejegyzés a mai, hiszen a blogra általában csak könyves értékeléseket szoktam hozni - most azonban mesélek nektek pár sorban az élményeinkről, amiket Londonban szereztünk nemrég. 1 éve kezdtük tervezni, 1 évig gyűjtöttük a pénzt, hiszen már a kezdetekkor tudtuk, sejtettük: akármilyen szempontot is nézünk...London nem olcsó magyar pénztárcával, és ezzel már Lutonban szembesültünk, ahol leszállt a WizzAir gépe január 17-én, közel 3 óra utazás után. Persze Londonban 3x akkora fizetésből kénytelenek az emberek "tengődni", :D mindenre jut, amit még nem szégyellnek, nyilván az árak is ehhez igazodnak. Az a kulturális sokk, amivel szembesül az, aki életében először utazik Londonba, egyszerűen leírhatatlan - nyugodtan kijelenthetjük, hogy az egy teljesen, totálisan más univerzum. Gyakran hallom a sztereotípiákat, miszerint "a hülye angolok", "mit akarnak ezek reggelire babbal, paradicsommal, meg a gombával, nemhogy inkább egy jó lecsót ennének", "vezetni se tud, hát a másik oldalon ül", "még a teájába is tejet rak a marha", és még lehetne sorolni. Bár a tipikus angol reggelit egyikőnk sem merte, vagy akarta megkóstolni (én alapból nem kedvelem a babot és a kolbászt, párom jobban kísérletezget, de ezt a ziccert ő is kihagyta), inkább választottuk a sonkás-sajtos pirítóst és a narancslevet, azt kell mondjam, a tea tejjel összekeverve nem is rossz. Pedig csak olyat ittam, amit egy pár fontos kávézóban vettünk valahol a King's Cross környékén...amikor először mentünk át a Tower Bridge-en, és láttam, hogy a buszsofőr pont azon az oldalon ül, amelyiken mi, azaz jobboldalon (!), mellettünk pedig - az ablakon kinézve - baloldalról hiányzott a kocsik sofőrje, mert éppen a másik oldalon ülnek, úgy voltam vele, hogy talán tényleg marhák. De képesek arra, hogy tiszteljék a másikat akár az utcán, akár a forgalomban, akár a mindennapi életben. Elnézést kérnek, jól hallhatóan, ha véletlenül az embernek ütköznek. Elnézést kérnek, amikor a buszon felállnak, és távozni akarnak, nehogy zavarjanak bárki mást.

Balról az első képen: párom azonnal megtalálta a haverjait. :D A harmadik képet azért raktam be, hogy megmutassam, mekkora a kontraszt Londonban, ahol a modern és az ódivatú tökéletesen megférnek egymás mellett. A második képhez nem fűzök magyarázatot, nem tudtam kihagyni. Viszont akárhogy tárcsáztam, nem akart működni, nem vitt át a Mágiaügyi Minisztériumba. Minusz 1 pont.

A repülésről szerintem sokan fognak kérdezni, úgyhogy röviden azt is megválaszolom. Azt hittem, hogy minden bajom lesz, hányni, szédülni fogok - ehhez képest semmi, a fülem volt bedugulva a nyomáskülönbségtől. Mindent az ember szájába rágnak, mindenre figyelnek a gépen, a légiutaskísérők hihetetlen fapofával, halál nyugalommal csinálják végig a teljes utat. (Nyilván erre vannak kiképezve, de akkor is.) Az első pár perc, míg felszálltunk, az volt rettenetes számomra - olyankor ugye a sebesség a székbe szegez -, első repülés izgalma, meg minden. Aztán félúton közöltem a párommal, hogy semmit nem látok, mert pont az ablak előtt eszi a fene a telefonjával, és menjen már odébb...úgyhogy visszafelé én ültem az ablak mellett. :D Rengetegen vannak, akik rettegnek repülőre ülni, én így most azt mondom, valóban ez lehet az egyik legbiztonságosabb közlekedési forma. Ha azt teszed amit mondanak, oda állsz és ülsz, ahova kell, figyeled a légiutaskísérőt, amikor megmutatja, hogy kell felvenni a mellényt és a légzőmaszkot, semmi gond nem lesz. Van alapja a "Légikatasztrófák" c. sorozatnak, de...ebből semmit nem érzel, amikor magad szállsz rá a repülőre. A Hollywood-i produkciókat, mint az Ötvenhetes Utas, a Con Air, a Sully, vagy a Számkivetett, ezeket pedig hagyjuk is. Hollywood borzalmasan kedveli a túlzásokat. Megvizsgálnak, átvilágítanak, megkérdeznek. Hogy hova kell tenni a táskát, kabátot, még a cipőt is levetetik az emberrel, az árak a reptéren - igen, két darab, félliteres, semmilyen ásványvíz a Debreceni reptéren 1700, azaz 1700 forint volt, 1 zacskó csipsz meg 1300, utóbbira már én sem voltam hajlandó...az viszont érdekes volt, hogy nem csak külföldiek, hanem magyarok is vették a tonna vizet, kávét, croissantokat, mindenfélét azon a helyen -, meg hogy indulás előtt 30 perccel bezárják a kaput, onnantól senki sehova, ezek kemény diók. De hamar hozzászokik az ember.

Mielőtt elfelejtem megemlíteni, Lutonban szálltunk le, az körülbelül 60 km London központjától, National Express busszal mentünk egészen a Victoria Stationig (ez volt a leghosszabb, körülbelül 1.5 óra), majd onnan tovább a Larcom Streetig. Itthon ugye ritkán történik olyan, hogy 15 óra az indulási idő a jegyeden, de elmehetsz a 15 órás jegyeddel akár 14 órakor is. A National Expressnél szépen bejátszottuk ezt, és senki nem szólt egy kukkot sem, még mondták is, hogy felszállhatunk. :D Páromnak szépen szétszakadt a cipője, hirtelen azt sem tudtuk, merre nézzünk, hova menjünk, milyen jegyet vegyünk, ami nem kerül 100 fontba egy útra. Nem került - csak kisebb ökör árába -, de a jegyárakon ennek ellenére is igen gyakran húztuk a szemünket. Talán bocsánatkérésük jeléül volt ingyenes a tömegközelekedés egy bizonyos összegen felül 1 adott napra. :D

Igen, az angol történelem három ikonikus alakja. :D Elsőként a Madame Tussauds viaszmúzeumot vettük a nyakunkba a Marylebone Road-on. Korábbról már voltak tapasztalataink, körülbelül 2 éve Budapesten is megnéztük ezt az attrakciót (legközelebb pedig, ha a Jóisten is úgy akarja, New Yorkban folytatjuk...). Amire nem számítottunk, hogy a vége után még egy kanyarra vissza akarunk menni, én legalábbis mindenképp. Aki ismer, az pontosan tudja, miért volt éppen ez a kedvencem a 3 fizetős programunk közül. Még oda se léptünk Ed Sheeranhez, párom már kiabált, "ITT A HAVEROD!" :D Amit észrevettünk, hogy Budapesten kevesebb a figura, viszont sokkal több a díszlet. Londonban rengeteg a figura, kevés a díszlet, a hangsúly azon van, hogy megállj 5 percre, átgondold, mit is tudsz valójában arról a személyről, akihez odaléptél, aztán elmeséld annak, aki melletted áll. A második képen Hasfelmetsző Jack van, és szerintem az egész kiálltás legjobbja ez volt. Mögötte úgy játszottak a fénnyel ugyanis, hogy az árnyékot vessen a falra (látszik a képen). Egyszerre volt hátborzongató, és felemelő. Ebben a szekcióban olyan erős szag terjengett, hogy azt se tudtuk, hogy fussunk kifelé, valami irgalmatlanul orrfacsaró, záptojáshoz hasonlító szag csapott meg minket, párom szerint valószínűleg a 200 évvel azelőtti London szaga. Minden képet nem tudok megmutatni, de a két csókáról, akik ezután jöttek, még mindenképpen mesélek nektek, illetve a taxizásról is. Mert taxiztunk.

Legfeljebb nem úgy, ahogy ti gondoljátok. A másik legjobb az volt, amikor odabent fekete taxikba ültettek minket, melltettünk pedig folyamatosan mozgó viaszfigurákon keresztül mutatták be az angol történelem nagy részét. Láttuk az ipari forradalom idején a munkásokat, ahogy ott állnak a gépek mellett, II. Erzsébetet, a pestisjárványt, az utcán mozgó, tacskó méretű patkányokat, az ott levő embereket amint épp csináltak valamit, mindent, amit el lehet képzelni. A fenti képeken pedig...mikor megálltam az első képen levő fickó mellett, a szavam is elállt "MIT CSINÁL EZ A CSÁVÓ?!?", ugyanis a maszkos fószer éppen savba rakta bele a másik fószert - ez volt a 19. századi Anglia egyik arca. A középső képen, amikor odamentünk a figurához, fogta magát, letette az újságot, és ránk nézett. Brrrr. (Bár nekem már az az újság is igen felkeltette a figyelmemet.) A harmadik képen pedig egy tipikus, 19. századi életkép szintén az alvilágból, a "Vak Kéregető". Néha azt kívánom, bár lenne lehetőségem visszautazni az időben - hiszen évtizedek, évszázadok távlatából én már csak az adott kor körvonalait látom, és igen jó lenne azokat az embereket is látni, akik ekkor és ekkor éltek. Végül is, a történelem emberi szemszögből a legérdekesebb, nem véletlen kaptam rá mostanában a történelmi fikciókra, de ez már egy teljesen más történet. Michael Bublé, nos...itt majdnem betört a képem, alig tudtam visszafogni a vigyorgást. Brutálisan jóképű a fickó, akkor is, ha csak viasz. :D A második képen a párom erőpróbája az öltönyös figurával (párom nyert, természetesen:D), a harmadikon pedig Emmeline Pankhurst, az a politikai aktivista, aki először szólalt fel azért, hogy a nők is választójogot kaphassanak. Brutális, hogy alig 100-150 éve egy nőt nem tartottak annyira, mint egy férfit, meg is jegyeztem a páromnak, hogy néha többet érünk, mint némelyik férfi...és erre azt mondta, hogy akkoriban ez nem volt olyan természetes, mint manapság.

Közben egy kis adalék hadd jöjjön a szállásunkról, a környezetünkről, meg úgy egyáltalán a közelekedésről. 5 napra körülbelül 160 ezer forintnyi fontért szereztünk magunknak szállást az Amelia Streeten. Nyilván nem egy Ritz, mégis...elképesztően alábecsültük, amit végül kaptunk. Patyolattiszta ágyneműk, törölközők, hatalmas ágy, fürdőszoba, mindennapos takarítás, a recepción barátságos, kedves, segítőkész figurák 24 órában (párom nem egyszer beszélgetett is velük, mert ő ilyen), tv angol nyelvű csatornákkal (nem mintha egyszer is ennyire unatkoztunk volna), a közelben 2 lépésre pékség (az egyik kolumbiai pékség volt, rettenetes gyorsan pörgött a nyelve a fickónak, de ketten párommal csak összehoztuk, mit mond), tesco, coop, buszmegálló az utcavégen, 3 házzal odébb pedig már a Tube, ami ugye a metrót jelenti, az vitt szinte mindenhová, ahova csak akartuk. Azt kell mondjam, hogy sok dolog meglepően könnyen, és könnyebben működik, mint itthon. Boltokban sehol sincs kasszás, mindenhol önkiszolgáló - de nem úgy, hogy a dolgozónak 5x kell odajönni a kártyáját lecsippantani, hogy a gép tovább engedjen. Bementünk, megvettük, önkiszolgáló, pitty-putty, készpénz vagy kártya, blokkot kéred-e, szevasz. Kifelé pedig nincs semmilyen kapu, amihez oda kell tenni a blokkot, nehogy eszedbe jusson bármivel is meglógni...bár véleményem szerint utóbbi nehéz is lenne, mikor még a reggelizőhelyre is simán besétál a Yard teljes díszlete egy szendvicsért, és nagyon keményen figyelnek is, mi történik, a legkisebb atrocitásnál is ugranak. Hát igen, akik évszázadok óta olyanokra vigyáznak, akik a történelmet alakítják, meg úgy egyáltalán, muszáj ébernek lenniük. :D Mielőtt elindultunk volna, sokat olvastam arról, hogy mennyire bonyolult a közlekedés Londonban, ilyen kártya, olyan Oyster card, izé, minden. Nem. Nem vettünk Oystert, és más hasonlót sem, hanem a bankkártyánkat használtuk végig, és ez volt a másik legkönnyebb dolog. Buszra fel, csippant, zöld, mehet tovább. Buszról lefelé nem csippant. Metróra fel, csippant, k apu nyílik, továbbmegy. Metróról le, csippant, kapu nyílik, továbbmegy. Sehol nem szórakoznak olyannal, hogy papírjegy, amit Debrecenben összesen, kis túlzással körülbelül 20 helyen lehet megvenni - ha pedig 4 km-re vagy a jegyárusító helytől, sorry mate, így jártál, ott a buszsofőr, 600 forintos jeggyel...

A fenti első képen éppen az látszik, ahogy be akartunk állni a 9 3/4 vágánynál fotózkodni - a sor éppen nem látszik, de akkora volt, mint a távolság Makó Jeruzsálemtől - úgyhogy skippeltük, és bementünk a Harry Potter shopba a húgomnak aranygalleonért, meg a párom vett nekem egy bögrét. A második és harmadikon szintén én vagyok, a másodikon az 57 eurós lasagne egyik fele, a harmadikon meg éppen a Tower felé sétáltunk. Itt muszáj megemlítenem, hogy Londonban tényleg irgalmatlan távolságok vannak. Éppen a Millenium - híd felé mentünk, amiről tudni kell, hogy térkép szerint mindössze 3 híddal van odébb, mint a Tower Bridge. A metróban ez a távolság 5, azaz 5 megállóba került. Feljöttünk, és a röhögés kitört belőlünk, hogy 5 metrómegállót utazva még csak 3 híddal voltunk odébb...London pontosan 2x akkora, mint Budapest.

Kicsit az árakról, mert nyilván itt is több van annál, hogy drága. Ami amúgy nem feltétlen igaz, csak nem a Ritz szintű helyekre kell besétálni, és érdemes használni a Chatgpt-t is ilyen helyzetekben, általában ő mond jókat. Egyszer sikerült belefutnunk a Canary Wharf környékén, egy olasz étterembe. Nagyon, de nagyon finom volt a lasagne, meg még hozzá a chili, meg a parmiggiano reggiano, persze...a párom 57 eurót, körülbelül 22500 forintot fizetett ki a végén. Onnantól kezdve mindig megnéztük, miről van szó. Általánosságban elmondhatom, hogy odakint az éttermi szolgáltatások a legdrágábbak, minden más, ahol enni akartunk, jóval ezek alatt volt. Persze nem azt mondom, hogy, a metrómegálló mellett egy sima, minden sarkon megtalálható szendvicsezőben, ahol akkora volt a subway-hez hasonlító, csak épp negyedakkora, 1 darab pickle-el "megtömött" húsos szendvics, mint a kisujjam, ott is 11-12 fontnál indultak az árak...azt vettük észre, hogy odakint általánosságban az adagok nagyon aprók, még sok pénzért is. Nyilván ennek ahhoz is van némi köze, hogy az étlap aljára odaírják, a napi XY kalóriádból ennyit és ennyit érdemes fogyasztanod, az utcán nem politikai hirdetések sora, hanem hogy vigyázz magadra, menj edzeni, ezt meg azt tedd az egészségedért - nem egy zabálós nemzet a brit (a magyartól eltérően, ahem...), megelégszenek ezekkel a kis adagokkal is. 2 alkalommal jártunk pubban, az egyikben én Tikka Masalát ettem naan kenyérrel, majd vaníliás fagyit egy szelet lávatortával, párom pedig sült krumplit evett borsóval, és bbq ízesítésű csirkemellel, megivott mellé még 2 pohár ALÉ-t is, így kerültünk összesen 12 ezer forintba. Best decision, ever. A hangulata pedig egyszerűen leírhatatlan. Hihetetlen volt, hogy az öltönyös, makkos cipős, lenyalt hajú, "most jöttem a Buckhingam - palotából" kinézetű úr ugyanúgy ott ült péntek délután, beszélgetett, sörözött, újságot olvasott, mint mi, 1 asztallal odébb. Persze még mindig akkor jársz a legköltséghatékonyabban, ha Tesco-ba mész, és veszel kenyeret, paradicsomot, sajtot, 1 doboz Philadelphiát, meg 1 csomag felvágottat, így talán a pénztárcád sem fog szégyenkezve nézni rád, amikor visszajössz. :D A viccet félretéve, nagyjából a fenti dolgokat vettük meg legelső nap, de az élmény kedvéért párszor beszáguldottunk pubokba, szendvicsezőkbe, fánkozókba.

Ezek a képek már másnap, a Titanic - kiállításon készültek. (Mindenki kitalálhatja, kinek az ötlete volt a Titanic - kiállításra menni, de adok egy nagyon jó nyomot: nekem.) Utólag rájöttem arra, hogy ez a kiállítás inkább azoknak való, akiknek még tud újat mutatni bármi, ami a Titanichoz köthető. Aki úgy indul neki, hogy pontosan tudja, mit játszott a zenekar a végéig (mert temetéseken is ezt játsszák...), hány fokos volt a tengervíz aznap éjszaka, melyik osztályról hányan vesztek oda, mit evett az első-, illetve a harmadosztály, ki volt az "elsüllyeszthetetlen Molly Brown", vagy csak egyszerűen, az egész gyerekkora azzal telt, hogy 2 naponta kellett a filmet megnézni, az lehet, hogy picit, nagyon picit csalódni fog. Ám aki kevésbé ismeri a történet részleteit (mint a párom), semmiképp ne hagyja ki. Lenyűgöző látni ezeket a tárgyakat, tányérokat, fésűket, ruhákat, illetve amikor szembesülünk vele, hogy mekkora is volt valójában az a jéghegy, honnan indult, és hány éves. Azt írta a tábla, hogy 3 évvel a Titanic előtt szakadt le a többiről Grönlandnál, a kora pedig 1500-3000 év közt van. Tehát korábban kezdhette az életét, mint ahogy a Gízai nagy piramist elkezdték építeni. Gondoljatok bele.

Persze még nekem is tudtak újat mutatni - itt a mentőcsónak, amin 1912. április 14-én, a Titanic elsüllyedése után vitték a túlélőket. A tábla szerint ez a csónak 1:2 arányú, tehát a valóságban ez a csónak 2x ekkora volt, körülbelül 9 méter. És ebbe nem fértek bele 60-an, csak 15-en...a fenti képeknél az elsőn a Titanicon használt étkészlet látható, a másodikon a párom a hajó csöveihez képest, a harmadikon pedig a "Nearer my god, to thee", azaz a "Közelebb hozzád, uram", amit a zenekar utoljára játszott, temetéseken is rendszeresen játszák. Ismerem nagyon jól. A kiállításon a legjobb szekció a VR-szemüveges dolog volt, amikor bekísértek minket egy viszonylag nagy területű szobába, ránk adták a szemüveget, és mehetett a móka. Álltam az egyik harmadosztályú kabinban egy anya, illetve 2 gyerek mellett, láttam a kabin felszereltségét is - már amennyiben felszereltségnek hívhatjuk azt a mosdókagylót, meg a 2 darab emeletes ágyat. (Itt jegyzem meg, nem is tudom, hol olvastam, de a harmadosztályú kabin nagyjából azzal egyezett meg akkor, amit most hostelnek hívunk. Azok az emberek még a harmadosztályon is olyan szolgáltatást kaptak, mint ma egy hostelben - ennyire volt fényűző a Titanic. Akkor milyen lehetett az első osztály, John Jacob Astor kabinja?) Álltam lent a gépházban, amikor két munkás arról beszélt, hogy mikor telik le a munkaidejük, közben pedig figyelték a gépeket, illetve az órát...álltam hasonló korúak mellett, mint a párom, csak ők hózentrógerben, a lány meg hosszú szoknyában, nagyjából ugyanazok a ruhák, amikkel a film is dolgozik - és álltam fent a sétafedélzeten, a kapitány mellett is, ahogy magyaráz. Éppen már csak arra vártam, hogy megjelennek a film főszereplői. És bár ez nem történt meg, ez az élmény még úgy is meghatározó volt, hogy számomra kevés újat tudott mutatni.

Nagyon, de nagyon érdekes volt, amikor egy hatalmas terem közepébe ültünk, és 360 fokban minden falon mozgóképeket láttunk. Egy történetet meséltek el, miszerint egy apa és a kislánya felszálltak a hajóra, New Yorkba mentek új életet kezdeni. A (sokszor túl) eleven kislány meglógott az apjától a hajón, az apja meg kétségbeesve kereste a gyereket a másod-, illetve az első osztályon is, végül megtalálta, megölelte - aztán elsötétült a szoba, és csak annyit hallottunk, hogy a gyerek rákérdez az apjánál, hogy miért ilyen hideg ez a víz, illetve hogy mi lesz a többiekkel...itt nem bírtam tovább, eltört a mécses. Párom kérdezte, hogy menjünk ki, zavarnak az erős fények, meg minden? Mondom nem a fény zavar, hanem ennek az érzelmi súlya miatt sírtam el magam. Másnap meg jött a Tower, ami bizonyos szempontból picit csalódás volt. Maga a hely iszonyatosan nagy, több mint 3.5 órát jártunk bent - és igen, vehettünk volna audioguide-ot 6 fontért, máskülönben senki nem mondja el nekünk, melyik helyen járunk épp, mi történt a Véres Toronyban, hogy az Árulók Kapuján vitték keresztül hajóval Boleyn Annát, Jane Greyt, meg még ki tudja hány olyan embert, akit ott fejeztek le, de nem vettünk. Ezért én lettem az audioguide helyett az, aki mondta a dolgokat, egyébként a kutya nem nézett ránk. És természetesen nincs akkora hely, hogy bemutassanak egy bronzbikát, egy melltépőt, egy eretnekvillát, és nem tudnak felállítani máglyát sem odabent, mégis amit vártam volna, abból szinte semmi nem volt. Sem VIII. Henrik, sem Bolyen Anna, sem Howard Katalin, senki. Az viszont kegyetlen jó volt, amikor egyik toronyból mentünk át a másikba, és azoknak a neve a falba volt karcolva, akiket ott tartottak fogva, mellette az évszám, 1500, 1559, 1600, 1650, meg hogy Isten az irgalmazóm...ne feledjük, a Tower ezer éves épület, ezek a falak, ha mesélni tudnának azokról, akik odabent jártak. Ezek a falak mindent láttak, a boszorkányüldözésektől kezdve a vallásháborúkon át egészen addig, hogy Boleyn Anna éppen a bűneit gyónja odabent. Szavakat nem tudok.

A fenti képeken sorban: az Árulók Kapuja, ami akkor még bőven víz alatt állt, itt vitték keresztül azokat, akiket lefejezésre ítéltek, vagy bárkit, akit bezártak a Towerbe (tehát ez a kapu mindent lát bő 1000 éve, csak éppen beszélni nem tud legnagyobb sajnálatomra), a második képen egy holló - szépen megült, és egyenesen ránk nézett. A karomon felállt a szőr. A harmadik képen ha jól emlékszem, itt mentünk be megnézni a koronaékszereket. A Kohinoor gyémánntól kezdve Viktória, VI. György, V. György, II. Erzsébet, és a jelenlegi uralkodó, Károly koronájáig, palástjáig, jogaráig az angol történelem gyakorlatilag minden trónon ülő szereplőjének koronázási tárgya ott van kiállítva, nagyon szigorúan őrzik, fényképet egyáltalán nem volt szabad készítenünk. A Bridgeton fanoknak ismerős III. György feleségéről, Zsófia Sarolta brit királynéról is volt szó, a párom csak úgy nevezi, mikor meglátja, hogy "na, itt van már megint a bolond!" :D Szóval ezek voltak a "kötelező" programok mostanra, legközelebb tervezzük megnézni a Hampton Court palotát, a Kensington palotát, jó lenne bemenni a Buckhingam - palota állami termeibe (ezt csak nyáron lehet, mert akkor Balmoralban van az uralkodó), a London Dungeont, az állatkertet, meg még ki tudja, mit. Majd kiderül. :D

Még néhány érdekes kép, amit szeretnék megmutatni:

Ez volt a King's Cross pályaudvar, ahol a 9 3/4 vágány is van. A renegeteg ember ellenére patyolat az egész, tiszta mosdók, pontos járatok, minden kiírva, ha eltévedtél és kérdezel, nem néznek butának. De úgy vettük észre, hogy ez egész Londonra vonatkozik.

A Harry Potter bolt egyébként nem volt tervben at all, akkor jöttünk rá, hogy el kéne néznünk, amikor a Regent's Parkba nem volt kedvünk menni, és gyorsan kicseréltük a programot. Nem volt rossz ötlet. Ott a második képen fent, azt a bögrét vette nekem a párom.

Buckhingam - palota. Az öreg otthon volt, egyrészt mert rengeteg lámpa égett, másrészt pedig a zászló az épület tetején kétféle módban szokott állni, amikor a király otthon tartózkodik, és amikor nem. Párom gyorsan előkapta a ChatGpt-t, mert mondtam, hogy zászló alapján itthon van, és igazam volt. Egész közel voltunk őfelségéhez. :D

Hiszitek vagy sem, odakint az esti / éjszakai élet is teljesen más. Még este 9-10 óra felé is iszonyú a nyüzsgés, annyian vannak egy rakáson, mint itthon egy kisebb faluban. :D Amikor visszafelé indultunk a reptérre - és az nem nappal volt -, a buszon, az utcán, a buszmegállóban emberek szinte tömegével, akik mentek mindenfelé a világba, mintha az lenne a világ legtermészetesebb dolga, hogy éjszaka is jönnek a buszok 5 percenként, és járkálunk alvás helyett. Itt sosem áll le az élet, sosem állnak le a szolgáltatások. A második képen én vagyok, előttem a Tikka Masala, párom előtt pedig a borsós-krumplis-bbq ízű csirkemell. Amiről korábban beszéltem, hogy egy magyarnak ez az ételadag körülbelül az egyik fogára elég a 32-ből, és ez sem volt olcsó. Mégis olyan jól esett nekünk az a bánásmód, amivel kezeltek minket, illetve a FRISS borsó, azóta is azt emlegetjük. :D Az utolsó napon jártunk a Trafalgar téren, illetve a Big Bennél, közben pedig folyamatosan esett - de úgy esett, mintha maga sem tudta volna, mit akar. Eleinte apró szemű, csendes 5 percig, abbahagyta, folytatta kövér, nagy esőcseppekkel, feltámadt a szél, majd egyenesen bele az arcunkba. Annyiban volt szerencsénk, hogy a 6 nap alatt, amíg kint voltunk, csak az utolsó nap esett az eső, és ezt kiváltságnak éreztük. :D

Ami egyáltalán nem tetszett...egyik este a Tower mellett a hídnál szálltunk rá a buszra. Illetve szálltunk volna, ha nem kell megállnunk az ajtónál, mert annyian voltak rajta. Ezek a buszok nem akkorák, mint itt, és nem annyiszor járnak, mint itt. 3x akkorák, és 3x gyakrabban mennek. Mégis ömlesztve, mint a heringek a konzervdobozban, bőrönddel, babakocsival, járókerettel, szatyrokkal fent és lent, testesebbek, vékonyabbak, minden, ami szem-szájnak ingere. Abban a 20 percben az életem pergett le a szemem előtt, gyakorlatilag. Mégis mindenki megfért valahogy. London egy 10 milliós város, annyian laknak benne, mint egész Magyarországon, és ez renegetegszer látszódott is. Mégsem akadt olyan, aki morgott, fújtatott volna, mert nem fér el, vagy olyan, aki lökdösődik. A boltnál a szállásunk mellett, a csóka olyan szépen otthagyta magára a nyitott teherautót, és olyan gyönyörűen tolta befelé a bolt másik oldalán az árut, ahonnan esélye nem volt rálátni a teherautóra, egyszerűen nem hittem a szememnek. Mindenki tiszteli a másikat, és úgy forog, hogy a másikról lehetőleg ne húzza le a bőrt. A hülye angolok mégis tudnak valamit, amit a magyar csak tanul, ugye?

Ez a Millenium - híd, elöl a Szent Pál Székesegyházzal. Harry Potter rajongóknak ismerős lehet a helyszín. (:

Most csak a partról csodáltuk, de addig éljek, legközelebb rászállok a hajóra, és elmegyek vele a Westminstertől Greenwichig. :D Egyébként a hajózás is tervben volt, csak fogalmunk sem volt, hogy a pokolban járnak a hajók a Temze közepén, januárban, az őrült hidegben. Hát csak úgy, hogy ott nincs extrém hideg, nincs hó, nincs jég, hajóznak ezek egész évben. Összességében fergetegesen éreztük magunkat, és nagyon hamar hozzászoktunk a nyüzsgéshez. Persze aztán itthon már úgy adtam hálát, hogy magyar szót hallok, meg értelmezhető kenyeret adnak a pékségben, nem olyat, amit kenyérnek állítanak be, de croissant alakú, és édes ízű. :D Hatalmas a kultúrsokk, végeláthatatlanok a különbségek, mégis, aki tudja magáról, hogy ez az álma, ez a célja, ne habozzon, üljön fel arra a repülőre, és hajrá. Megbánni, azt nem fogja soha. London nagyon sokat ad annak, aki hajlandó felfedezni azt. Legközelebb nyáron találkozunk, ha a csillagok is összeállnak.

Narrátor: és összeálltak. Folytatás következik.

Szeretném a látogatók figyelmét felhívni, hogy a bejegyzésben látható képek (kivéve az utolsó) mind az én tulajdonomat képezik, felhasználásuk engedély nélkül nem lehetséges, kizárólag engedélyezés, illetve forrásmegjelölés után!

# élménybeszámoló # London

February 7, 2026

What Tomorrow Will Be - Julianne MacLean

Everglow February 07, 2026 0 Comments

From USA Today bestselling author Julianne MacLean comes a captivating tale of a life caught between the past and the present…and a true love unbound by space and time.

Some loves never die. But only one will shape her future…

At nineteen, Sienna MacKay believed she had it all―a promising career ahead of her and a young love destined to last forever. But a tragic accident shatters that idyllic existence, leaving her with a heartbreaking loss.

Years later, Sienna has rebuilt her life. She’s a successful designer, a devoted mother, and a woman who has dared to love again―with Nate, a passionate, rising-star chef. But as Nate drifts further into ambition, cracks surface in their once-bright marriage. A stormy confrontation ends in disaster, and Sienna becomes caught between two worlds―her near-perfect past and her more complicated present―where she must ask herself: What is the price of true love…and is she willing to pay?

Set on the majestic, rugged coastline of Nova Scotia, What Tomorrow Will Be is a magical, emotional novel about first love, second chances, and finding the courage to stay…or the will to go.

Ígéretes karrier, és egy szerelem, aminek elvileg a sírig kéne tartania - legalábbis ezt tervezték...

Meglehetősen ritkán, 1 évtizedes pályafutásom alatt maximum kétszer fordult elő, hogy ugyanattól az írótól kétszer olvasok, mindössze 2 nap különbséggel - jelen esetben picit féltem is, mert az ilyen szituációkból általában valaki sírva távozik, vagy én, vagy a könyv. :D Nyilván ilyenkor az ember szinte azonnal elkezd hasonlítgatni, ez nem olyan, az nem olyan, ez a másikhoz képest, az a másikhoz képest...pedig ha valamit, akkor ezt pont nem szabad. Minden könyv érték, és minden könyv teljesen más - mint egy anya 2 gyermeke. Aztán végül belémhasított a felismerés: ha az univerzum valakit a nevén szólít, akkor véletlen sem szabad megsérteni a törvényeit, és ellent mondani neki. :D Szóval, folks, füleket és szemeket kinyitni, mert ma többek között arról mesélek nektek, hogy találtam rá ismét egy olyan íróra, aki rögtön az első helyen nyitott a my favorites-listán, és ha rajtam múlik, nem megy le onnan.

Illetve egy olyan könyvre, amit nyelvi szinten egy 6 éves kiröhög (hihetetlenül egyszerű szavakkal, mondatokkal dolgozik), tartalom, illetve gondolatok szintjén viszont még felnőtt fejjel is nehéz megérteni. Ugyanis gyakorlatilag a változást mutatja be egyetlen karakter szemén keresztül, a gondolatokat, tetteket, amiket fiatal, naiv emberpalántaként, majd meglett, tapasztalt felnőttként, szülőként, anyaként, apaként élünk át, teszünk. Ez a könyv igen elénk tartja a tükröt azzal kapcsolatban, hogy hogyan is gondolkodunk bizonyos dolgokról az életünk különböző szakaszaiban, hogy birkózunk meg a különböző terhekkel, tragédiákkal, helyzetekkel. Vajon mi lenne most másképp, ha akkor máshogy történik minden, és az a valaki - akinek az volt elrendelve, hogy távoznia kell -, velünk marad? Ha maradt volna elég időnk megismerni őt, biztos, hogy ő lett volna számunkra a legjobb? Ha két világ közt ragadunk, hogyan teszünk különbséget egyik és másik között? Mennyiben befolyásol minket, ha gyermekünk is van? Ha beüt a katasztrófa, és megreccsen egy házasság, mikor kell azt mondani, hogy "ennyi volt", mikor érdemes maradni? Mi ez a sok "ha", és miért lesz idővel egyre több belőlük? :D

Amint az olvasási szokásaimból kiderül, mostanában egyre inkább szokok lefelé a YA-NA vonalról, és térek át az érettebb, elgondolkodtatóbb kérdésekkel, kerekebb világnézettel előhozakodó műfajokra. Sem az All Our Beautiful Goodbyes, sem a What Tomorrow Will Be nem szakítja meg ezt a vonalat, sőt, azt érzem, hogy minden hasonló könyvvel egyre inkább sodródom a műfaj legmélyére. Amikor a kiadó által közölt kép mindössze ezt írja, "sometimes, forever is much shorter than you think", azaz "néha az örökké rövidebb, mint gondolod", akkor azért igen összeszorított fenékkel, csikorgó fogakkal, és a szívünket védő páncéllal állunk a dolgok elé. Szeretettel, de hatalmas félelemmel. Mert tapasztalatokból, korábbi olvasmányokból mind tudjuk, mi következhet ebből az egy mondatból.

A What Tomorrow Will Be ugyanúgy (vagy ha az utolsó betű után nézzük, majdnem ugyanúgy - ott egy kicsit a hangulat is erősebb, jelentősebb volt, talán a helyszín miatt), megtör lelkileg, mint az All Our Beautiful Goodbyes, legfeljebb előbbi már jobban belelóg a modern időkbe. Ha jobban megnézzük, a címek is rendkívül árulkodóak - All Our Beautiful Goodbyes, azaz az "Összes Gyönyörű BúcsúNK", illetve What Tomorrow Will Be, vagyis "Milyen Lesz a Holnap". Fogalmam sincs, de egy dolgot biztosan tudok: néha egyáltalán nem olyan, mint amit álmodtunk magunknak. A főszereplő első mondatánál megingattam a fejem, és egyenesen belemondtam a kindle közepébe, hogy "anyukám, nem feltétlen az első szerelmed lesz az igazi, nagyon gyerek vagy még..." talán azért is rezonálok ez(ekk)el a könyvvel ilyen szinten, mert csupa olyan dolgokról szólnak, amit 10-15 éve még máshogy láttam volna, aztán az én életem is közbeszólt. Elképesztően emberi, a legnagyobb profizmussal hozza és írja le az ember életének különböző szakaszait és problémáit (a másik könyvben egy olyan karakter szemszögéből, akinek még a tanulás sem volt megengedve, így eleve hátránnyal indult), itt pedig Sienna a főszereplő, akinek a legelső kapcsolata egy tragédiával ér véget, és ez - mint ahogy az a valóságban is sokszor alakul így -, a teljes további életére rányomja a bélyeget. Ő is azt hitte, jaj így, úgy, meg amúgy, hozzámegyek majd, nekem nem kell más...volt idő, amikor én is ezt hittem, minden meggyőződésem ebben volt. De ha van valami, amit az élet nevű gépezet megtanít, akkor az az, hogy semmi sem konstans, egyik nap ettől búcsúzol, másik nap attól, egyik nap ez jön, másik nap az. És igen, rettenetesen fáj, nem is értjük, miért nem fojtottuk magunkat bele egy kanál vízbe még akkor rögtön. Erre mindenkinek magának kell a választ megtalálnia, ahogy Siennának is. Én azt mondom felnőtt fejjel, amit naiv emberpalántaként még teljesen máshogy gondoltam: drágám, MINDEN, és MINDENKI jó valamire. Ha másra nem, elrettentő példának. :D De sírni, szomorkodni, "vége a világnak", "nincs nélküle értelme", olyan nem létezik. Mert minden ember más, és mást hoz az életünkbe, az egyik tapasztalatot, a másik meg sírig tartó szerelmet.

Fáj, persze hogy fáj, ez a természet rendje. A gyász nem azért létezik, hogy bohóckodni tanítson. Az élet nem olyan, hogy azonnal, mindenféle nehézség nélkül elénk rakja az ételestálcát. Előbb még jön az alagút, jönnek a viharok - Sienna azt mondja még az elején, "Isten szeret engem". Hát, ezt akkor mondd, amikor 10 perccel a kijelentésed után a kutyád meg te is a levegőben, a barátod feletted kapaszkodik, elmondtál ötvenhat miatyánkot, de senki nem hallgat meg odafent...Siennának ezután sokszor átsuhan a fejében a töménytelen "miért", de jobb, ha hamar megtanulja, hogy az élet semmit nem tesz véletlen. Van, aki így távozik, más úgy. Valaki sétálva, más repülve. Csakhogy. Előzőleg is elmondtam, most is elmondom újra. Isten azért teszi a dolgokat, hogy valamire tanítson, legyen az rossz vagy jó. Ha mindenki maradna, akinek egyébként távoznia kellene, akkor lehet, hogy a jövőnk is teljesen más lenne. Ez a könyv arra tanít, hogy próbáljuk meg a dolgokat nem tragédiaként felfogni (ha ezt így lehet mondani, mert persze ki a franc gondol erre, mikor valaki fontos elmegy...). Mert minden, mindenki tanít valamit, valamire - a búcsúzás is. Emellett érdemes az olyan kijelentésekkel is vigyázni, miszerint "én nem leszek olyan, mint apu / anyu volt." Nagyon könnyen a visszájára fordulhat, átvesszük a nevelési stílust, a szokásokat, legyen az rossz vagy jó, és attól onnantól kezdve nem is nagyon szabadulunk...egyszóval látható, hogy ez a könyv komoly problémákat próbál a szemünk elé tárni.

És itt még korántsincs vége azoknak a dolgoknak, amik némi fejvakarás kíséretében szinte azonnal megszólaltatják az emberben a szirénát. Néha azt sem tudtam, merre nézzek - 30 egynéhány évesen már azért hamar meglátjuk, hol siklanak félre a dolgok, és tudjuk, hogy onnantól, legalább a béka feneke alatti szintre visszahozni bármit, a csodával határos...nos, én is ideges lennék kissé, amikor elvileg ketten vagyunk a dolgokban, de csak én nevelem azt a 2 gyereket, mert a férjemnek csak a Michelin-csillag létezik. Kanadában, ami éttermek, vendéglátás terén gyakorlatilag a senki földje. Szóval a pasi hiába is tép, hogy Rácz Jenő legyen, eleve bukta az egész - és ezt nem is én állítom ekkora mellel, hanem Sienna, aki monitorozza (!!!) ezeket a dolgokat. A csávó az első pillanattól egy álmot kerget, és sajnos feláldozza a családját is, amit soha, semmilyen körülmények közt nem lenne szabad.

A könyv másik kérdése az, hogy felismerjük-e időben, ha rossz úton járunk, ha pusztán álmokat kergetünk, és ezért az álomért mindent feláldozunk, vagy az élet parancsol-e nekünk megálljt hamarosan. Senkinek nem kell bemutatni, elmagyarázni, melyik a rosszabb...

A cselekmény felénél kezdett még inkább rossz érzésem lenni. Addig sem kedveltem túlzottan Nate-et, de amikor Sienna kimondta mondatra pontosan ugyanazt, mint ami a fejemben volt, onnantól kezdve csak még erősebb lett a gyanúm, még a gyomrom is szaltózott egyet. Oké, az egy dolog, hogy azért csinálok valamit, mert bizonyítani akarom apámnak, hogy nélküle is képes vagyok boldogulni, és semmiképp nem azért, mert ezzel akarom a családom biztonságát, jövőjét biztosítani, mellesleg még jól is szórakozok amellett a csirke mellett. :D Valahol érthető az erős bizonyítási vágy, hiszen engem kevésbé, sőt, egyáltalán nem szeretett, mert más elképzeléseim voltak arról, mihez akarok kezdeni. De az, hogy vagy ez jön közbe, vagy az, most ezt kell, most azt kell csinálnom az étteremmel kapcsolatban, és dolgozok 6 napon 16 órát - közben pedig elfelejtem, hogy családom is van. Elfelejtem, hogy az egyik gyerekem éppen 16 ÉVES, a másiknak meg éppen meccse van, és ott kéne lennem. Elkések a feleségem apjának a temetéséről. Még jobb, nem is megyek inkább...a végső lökést az adja meg, amikor az újonnan vásárolt kutya odaül éjszaka a nő lábához, és egy tapodtat sem mozdul, morog, kínlódik. Mintha az előző kutya beleköltözött volna az újba, és próbálná a figyelmet felhvni valami félelmetesre, ami közelebb van, mint bárki sejtené. Ja, és...ha évek óta nem beszélek apámmal, konkrétan felém sem néz, tesz rá hogy élek vagy meghaltam, de én még mindig ott tartok, hogy neki bizonyítsak, nem pedig a családomnak, akkor ott valami nagyon nagy baj van. Még az is megfordult párszor a fejemben, hogy Jacob próbálja Siennát figyelmeztetni a kutyákon keresztül, de végül ezt elvetettem. Egyenlőre.

Az utolsó betű után is fenntartom állításomat, miszerint ez egy brutálisan jó könyv - bár akadtak benne részek, amiket én biztosan máshogy írtam volna Julianne MacLean helyében, hiszen a potenciál majd kiveri az ember szemét még egy kis paranormális, még egy kis rejtély, misztikum irányába. Ehelyett kapunk egy viszonylag gyors, az előtte levő remekül összerántott cselekményhez képest a végletekig érzelemmentes, szinte már unalmas lezárást, és be kell valljam, végéhez közeledve már a figyelmem is kezdett lankadni, csak fészkelődtem a székben. Igen, úgy 1-2 százalékban csalódtam is, és ahogy nézegetem, nem vagyok vele egyedül. Eleve a cselekmény helyszíne is olyan, amiről szinte ordít a misztikum, az emelkedettség, ahol az ősök szellemei gyakorlatilag melletted sétálnak - és ezt az előző könyvben sokkal jobban, csinosabban sikerült prezentálni.

Plusz teljes csillagot kap a cselekmény közepén levő csavar, amire egyáltalán nem számítottam, üvöltve mondtam az olvasónak, hogy "NE, NE NE, EZT NE"...ez a szál aztán szépen el is lett rontva. Itt tudtam volna adni pár tanácsot, illetve mondani néhány keresetlen szót az írónőnek. Írok én helyette olyat ebből a szálból, hogy a füle kettéáll. :D De a hülyeséget félretéve, egyik részem a végletekig imádja ezt a könyvet, a másik pedig a látványát is elutasítja ezek után. Persze az egyértelmű, hogy innentől három szemmel figyelem az írónő munkásságát:D. A stílus, a morális gondolatok amiket az írónő közölni akar velünk Sienna, Nate, Jacob, Becky, a 2 gyerek, és a 2 kutya szemén keresztül, az egyszerűen...a gyomrom is összeszorul. Borító alapján ti is történelmi fikciót várnátok, ugye? Én is azt vártam - és még ha semmi ilyesmit nem kaptam, ettől függetlenül bőven adott olyan pillanatokat, amiket máshol nem biztos, hogy átélhetek. Romantikus, nagyon apró paranormál szállal.

Ismét találtam a könyv végén némi szemezgetnivalót, szóval spoilerek nélkül leírom nektek egy-kettőről a véleményem. Az egyik azt kérdezi, "XY szerint amikor idősebbek leszünk, mindenféle veszélyt jobban látunk, mert jobban tisztában vagyunk a saját halandóságunkkal. Te hogy vagy ezzel? Volt valami esemény az életedben, ami után jobban kezdtél ezzel foglalkozni?" Fú...az első kérdésre tőből azt mondanám, hogy ez olyan, mint az időérzékelésünk, amikor jó társaságban vagyunk, "elrepül", amikor meg nehéz a helyzet, akkor "2 perc is egy élet". Veszély a következő utcasarkon is lehet, sőt, kilépek az ajtón, és a fejemre esik a tégla. Nem biztos, de lehet, hogy mégis. Tehát az érzékelésünk, a félelemhez való hozzáállásunk változik idővel, nyilván ha például már gyerekünk is van, ez még inkább tetten érhető....egy 5 éves nyilván felmegy a legfelső faágra is, lepuffan, feláll, megy tovább, és kicsit sem érdekli, hogy leesett. Ha én tenném ugyanezt, a biztonság kedvéért kihívatnám a 112-őt is. :D

Volt, persze, nem is egy esemény, de főleg amikor édesapám meghalt, elég gyakran eszembe jut, hogy egyik nap 10 órakor még itt vagyunk, másik nap 10 órakor már nem biztos, és az elég rémisztő, hogy mindössze ennyi az élet. De megjártam már a kórházat is, amikor toltak befelé a műtőbe, igen összeszorított fenékkel mondtam a miatyánkot...aztán amikor ráeszmélek, hogy bizonyos emberek feje minden nappal egyre szürkébb, és egyre kevesebb rajta a haj, pedig láttam még, amikor élete teljében volt - kevés az a dolog, ami ennél szomorúbb, érthetetlenebb, és furcsább. Ez azt jelenti, hogy az óra felettem is ketyeg, ugyebár. "Beszéljétek meg, az első szerelem valaki életében miben, mennyiben, és hogyan befolyásol később egy kapcsolatot, házasságot". Nyilvánvaló, sokat nem kell róla beszélni. Nem véletlen szokták mondani, hogy akarod vagy se, az első szerelem végig elkísér - akkor is, ha idővel már kevésbé kötődünk hozzá. "Hiszel abban, hogy a halálközeli élmények bizonyítékok a mennyországra, vagy a túlvilági életre?" Szerencsére még nem kerültem ténylegesen halálközeli élménybe, de annyira nem is tűnik ez a gondolat távolinak. Ha kiesel egy panel akárhanyadik emeletéről, de túléled, csak kómában maradsz, simán elképzelhető, hogy beszélnek hozzád, akik elmentek, vagy nem engedik, hogy végleg elmenj, mert idelent még célod van. Végül is még ma sem értjük teljesen, hogy működik az emberi agy, ugye?

Kizárólag azért adtam négyet, mert az ötöt sokallom, félbevágni meg nem akartam szerencsétlen macskákat. :D De gyorsan nézzük csak még, kiknek is ajánlom ezt a könyvet...főleg amiatt a könyv közepén levő csavar miatt szinte bárkinek, mert ha valaki nem Gógyi felügyelő, sose találja ki, hogy mi jön, szinte úgy dönti le az embert a lábáról, mint a földrengés. Romantikusabb vonalon utazóknak, komoly gondolkodóknak mindenképpen - nem kell hozzá relativitáselmélet, cserébe viszont az ember minden figyelmét igényli. Mellesleg a nosztalgiát is előhozza, hiszen akárhogy végződött az első szerelem, néha csak visszagondolunk életünk egyik, szinte legfontosabb állomására, illetve arra, hogy azóta hogyan formálódtunk, és merre tartunk.