From USA Today bestselling author Julianne MacLean comes a captivating tale of a life caught between the past and the present…and a true love unbound by space and time.
Some loves never die. But only one will shape her future…
At nineteen, Sienna MacKay believed she had it all―a promising career ahead of her and a young love destined to last forever. But a tragic accident shatters that idyllic existence, leaving her with a heartbreaking loss.
Years later, Sienna has rebuilt her life. She’s a successful designer, a devoted mother, and a woman who has dared to love again―with Nate, a passionate, rising-star chef. But as Nate drifts further into ambition, cracks surface in their once-bright marriage. A stormy confrontation ends in disaster, and Sienna becomes caught between two worlds―her near-perfect past and her more complicated present―where she must ask herself: What is the price of true love…and is she willing to pay?
Set on the majestic, rugged coastline of Nova Scotia, What Tomorrow Will Be is a magical, emotional novel about first love, second chances, and finding the courage to stay…or the will to go.
Meglehetősen ritkán, 1 évtizedes pályafutásom alatt maximum kétszer fordult elő, hogy ugyanattól az írótól kétszer olvasok, mindössze 2 nap különbséggel - jelen esetben picit féltem is, mert az ilyen szituációkból általában valaki sírva távozik, vagy én, vagy a könyv. :D Nyilván ilyenkor az ember szinte azonnal elkezd hasonlítgatni, ez nem olyan, az nem olyan, ez a másikhoz képest, az a másikhoz képest...pedig ha valamit, akkor ezt pont nem szabad. Minden könyv érték, és minden könyv teljesen más - mint egy anya 2 gyermeke. Aztán végül belémhasított a felismerés: ha az univerzum valakit a nevén szólít, akkor véletlen sem szabad megsérteni a törvényeit, és ellent mondani neki. :D Szóval, folks, füleket és szemeket kinyitni, mert ma többek között arról mesélek nektek, hogy találtam rá ismét egy olyan íróra, aki rögtön az első helyen nyitott a my favorites-listán, és ha rajtam múlik, nem megy le onnan.
Illetve egy olyan könyvre, amit nyelvi szinten egy 6 éves kiröhög (hihetetlenül egyszerű szavakkal, mondatokkal dolgozik), tartalom, illetve gondolatok szintjén viszont még felnőtt fejjel is nehéz megérteni. Ugyanis gyakorlatilag a változást mutatja be egyetlen karakter szemén keresztül, a gondolatokat, tetteket, amiket fiatal, naiv emberpalántaként, majd meglett, tapasztalt felnőttként, szülőként, anyaként, apaként élünk át, teszünk. Ez a könyv igen elénk tartja a tükröt azzal kapcsolatban, hogy hogyan is gondolkodunk bizonyos dolgokról az életünk különböző szakaszaiban, hogy birkózunk meg a különböző terhekkel, tragédiákkal, helyzetekkel. Vajon mi lenne most másképp, ha akkor máshogy történik minden, és az a valaki - akinek az volt elrendelve, hogy távoznia kell -, velünk marad? Ha maradt volna elég időnk megismerni őt, biztos, hogy ő lett volna számunkra a legjobb? Ha két világ közt ragadunk, hogyan teszünk különbséget egyik és másik között? Mennyiben befolyásol minket, ha gyermekünk is van? Ha beüt a katasztrófa, és megreccsen egy házasság, mikor kell azt mondani, hogy "ennyi volt", mikor érdemes maradni? Mi ez a sok "ha", és miért lesz idővel egyre több belőlük? :D
Amint az olvasási szokásaimból kiderül, mostanában egyre inkább szokok lefelé a YA-NA vonalról, és térek át az érettebb, elgondolkodtatóbb kérdésekkel, kerekebb világnézettel előhozakodó műfajokra. Sem az All Our Beautiful Goodbyes, sem a What Tomorrow Will Be nem szakítja meg ezt a vonalat, sőt, azt érzem, hogy minden hasonló könyvvel egyre inkább sodródom a műfaj legmélyére. Amikor a kiadó által közölt kép mindössze ezt írja, "sometimes, forever is much shorter than you think", azaz "néha az örökké rövidebb, mint gondolod", akkor azért igen összeszorított fenékkel, csikorgó fogakkal, és a szívünket védő páncéllal állunk a dolgok elé. Szeretettel, de hatalmas félelemmel. Mert tapasztalatokból, korábbi olvasmányokból mind tudjuk, mi következhet ebből az egy mondatból.
A What Tomorrow Will Be ugyanúgy (vagy ha az utolsó betű után nézzük, majdnem ugyanúgy - ott egy kicsit a hangulat is erősebb, jelentősebb volt, talán a helyszín miatt), megtör lelkileg, mint az All Our Beautiful Goodbyes, legfeljebb előbbi már jobban belelóg a modern időkbe. Ha jobban megnézzük, a címek is rendkívül árulkodóak - All Our Beautiful Goodbyes, azaz az "Összes Gyönyörű BúcsúNK", illetve What Tomorrow Will Be, vagyis "Milyen Lesz a Holnap". Fogalmam sincs, de egy dolgot biztosan tudok: néha egyáltalán nem olyan, mint amit álmodtunk magunknak. A főszereplő első mondatánál megingattam a fejem, és egyenesen belemondtam a kindle közepébe, hogy "anyukám, nem feltétlen az első szerelmed lesz az igazi, nagyon gyerek vagy még..." talán azért is rezonálok ez(ekk)el a könyvvel ilyen szinten, mert csupa olyan dolgokról szólnak, amit 10-15 éve még máshogy láttam volna, aztán az én életem is közbeszólt. Elképesztően emberi, a legnagyobb profizmussal hozza és írja le az ember életének különböző szakaszait és problémáit (a másik könyvben egy olyan karakter szemszögéből, akinek még a tanulás sem volt megengedve, így eleve hátránnyal indult), itt pedig Sienna a főszereplő, akinek a legelső kapcsolata egy tragédiával ér véget, és ez - mint ahogy az a valóságban is sokszor alakul így -, a teljes további életére rányomja a bélyeget. Ő is azt hitte, jaj így, úgy, meg amúgy, hozzámegyek majd, nekem nem kell más...volt idő, amikor én is ezt hittem, minden meggyőződésem ebben volt. De ha van valami, amit az élet nevű gépezet megtanít, akkor az az, hogy semmi sem konstans, egyik nap ettől búcsúzol, másik nap attól, egyik nap ez jön, másik nap az. És igen, rettenetesen fáj, nem is értjük, miért nem fojtottuk magunkat bele egy kanál vízbe még akkor rögtön. Erre mindenkinek magának kell a választ megtalálnia, ahogy Siennának is. Én azt mondom felnőtt fejjel, amit naiv emberpalántaként még teljesen máshogy gondoltam: drágám, MINDEN, és MINDENKI jó valamire. Ha másra nem, elrettentő példának. :D De sírni, szomorkodni, "vége a világnak", "nincs nélküle értelme", olyan nem létezik. Mert minden ember más, és mást hoz az életünkbe, az egyik tapasztalatot, a másik meg sírig tartó szerelmet.
Fáj, persze hogy fáj, ez a természet rendje. A gyász nem azért létezik, hogy bohóckodni tanítson. Az élet nem olyan, hogy azonnal, mindenféle nehézség nélkül elénk rakja az ételestálcát. Előbb még jön az alagút, jönnek a viharok - Sienna azt mondja még az elején, "Isten szeret engem". Hát, ezt akkor mondd, amikor 10 perccel a kijelentésed után a kutyád meg te is a levegőben, a barátod feletted kapaszkodik, elmondtál ötvenhat miatyánkot, de senki nem hallgat meg odafent...Siennának ezután sokszor átsuhan a fejében a töménytelen "miért", de jobb, ha hamar megtanulja, hogy az élet semmit nem tesz véletlen. Van, aki így távozik, más úgy. Valaki sétálva, más repülve. Csakhogy. Előzőleg is elmondtam, most is elmondom újra. Isten azért teszi a dolgokat, hogy valamire tanítson, legyen az rossz vagy jó. Ha mindenki maradna, akinek egyébként távoznia kellene, akkor lehet, hogy a jövőnk is teljesen más lenne. Ez a könyv arra tanít, hogy próbáljuk meg a dolgokat nem tragédiaként felfogni (ha ezt így lehet mondani, mert persze ki a franc gondol erre, mikor valaki fontos elmegy...). Mert minden, mindenki tanít valamit, valamire - a búcsúzás is. Emellett érdemes az olyan kijelentésekkel is vigyázni, miszerint "én nem leszek olyan, mint apu / anyu volt." Nagyon könnyen a visszájára fordulhat, átvesszük a nevelési stílust, a szokásokat, legyen az rossz vagy jó, és attól onnantól kezdve nem is nagyon szabadulunk...egyszóval látható, hogy ez a könyv komoly problémákat próbál a szemünk elé tárni.
És itt még korántsincs vége azoknak a dolgoknak, amik némi fejvakarás kíséretében szinte azonnal megszólaltatják az emberben a szirénát. Néha azt sem tudtam, merre nézzek - 30 egynéhány évesen már azért hamar meglátjuk, hol siklanak félre a dolgok, és tudjuk, hogy onnantól, legalább a béka feneke alatti szintre visszahozni bármit, a csodával határos...nos, én is ideges lennék kissé, amikor elvileg ketten vagyunk a dolgokban, de csak én nevelem azt a 2 gyereket, mert a férjemnek csak a Michelin-csillag létezik. Kanadában, ami éttermek, vendéglátás terén gyakorlatilag a senki földje. Szóval a pasi hiába is tép, hogy Rácz Jenő legyen, eleve bukta az egész - és ezt nem is én állítom ekkora mellel, hanem Sienna, aki monitorozza (!!!) ezeket a dolgokat. A csávó az első pillanattól egy álmot kerget, és sajnos feláldozza a családját is, amit soha, semmilyen körülmények közt nem lenne szabad.
A könyv másik kérdése az, hogy felismerjük-e időben, ha rossz úton járunk, ha pusztán álmokat kergetünk, és ezért az álomért mindent feláldozunk, vagy az élet parancsol-e nekünk megálljt hamarosan. Senkinek nem kell bemutatni, elmagyarázni, melyik a rosszabb...
A cselekmény felénél kezdett még inkább rossz érzésem lenni. Addig sem kedveltem túlzottan Nate-et, de amikor Sienna kimondta mondatra pontosan ugyanazt, mint ami a fejemben volt, onnantól kezdve csak még erősebb lett a gyanúm, még a gyomrom is szaltózott egyet. Oké, az egy dolog, hogy azért csinálok valamit, mert bizonyítani akarom apámnak, hogy nélküle is képes vagyok boldogulni, és semmiképp nem azért, mert ezzel akarom a családom biztonságát, jövőjét biztosítani, mellesleg még jól is szórakozok amellett a csirke mellett. :D Valahol érthető az erős bizonyítási vágy, hiszen engem kevésbé, sőt, egyáltalán nem szeretett, mert más elképzeléseim voltak arról, mihez akarok kezdeni. De az, hogy vagy ez jön közbe, vagy az, most ezt kell, most azt kell csinálnom az étteremmel kapcsolatban, és dolgozok 6 napon 16 órát - közben pedig elfelejtem, hogy családom is van. Elfelejtem, hogy az egyik gyerekem éppen 16 ÉVES, a másiknak meg éppen meccse van, és ott kéne lennem. Elkések a feleségem apjának a temetéséről. Még jobb, nem is megyek inkább...a végső lökést az adja meg, amikor az újonnan vásárolt kutya odaül éjszaka a nő lábához, és egy tapodtat sem mozdul, morog, kínlódik. Mintha az előző kutya beleköltözött volna az újba, és próbálná a figyelmet felhvni valami félelmetesre, ami közelebb van, mint bárki sejtené. Ja, és...ha évek óta nem beszélek apámmal, konkrétan felém sem néz, tesz rá hogy élek vagy meghaltam, de én még mindig ott tartok, hogy neki bizonyítsak, nem pedig a családomnak, akkor ott valami nagyon nagy baj van. Még az is megfordult párszor a fejemben, hogy Jacob próbálja Siennát figyelmeztetni a kutyákon keresztül, de végül ezt elvetettem. Egyenlőre.
Az utolsó betű után is fenntartom állításomat, miszerint ez egy brutálisan jó könyv - bár akadtak benne részek, amiket én biztosan máshogy írtam volna Julianne MacLean helyében, hiszen a potenciál majd kiveri az ember szemét még egy kis paranormális, még egy kis rejtély, misztikum irányába. Ehelyett kapunk egy viszonylag gyors, az előtte levő remekül összerántott cselekményhez képest a végletekig érzelemmentes, szinte már unalmas lezárást, és be kell valljam, végéhez közeledve már a figyelmem is kezdett lankadni, csak fészkelődtem a székben. Igen, úgy 1-2 százalékban csalódtam is, és ahogy nézegetem, nem vagyok vele egyedül. Eleve a cselekmény helyszíne is olyan, amiről szinte ordít a misztikum, az emelkedettség, ahol az ősök szellemei gyakorlatilag melletted sétálnak - és ezt az előző könyvben sokkal jobban, csinosabban sikerült prezentálni.
Plusz teljes csillagot kap a cselekmény közepén levő csavar, amire egyáltalán nem számítottam, üvöltve mondtam az olvasónak, hogy "NE, NE NE, EZT NE"...ez a szál aztán szépen el is lett rontva. Itt tudtam volna adni pár tanácsot, illetve mondani néhány keresetlen szót az írónőnek. Írok én helyette olyat ebből a szálból, hogy a füle kettéáll. :D De a hülyeséget félretéve, egyik részem a végletekig imádja ezt a könyvet, a másik pedig a látványát is elutasítja ezek után. Persze az egyértelmű, hogy innentől három szemmel figyelem az írónő munkásságát:D. A stílus, a morális gondolatok amiket az írónő közölni akar velünk Sienna, Nate, Jacob, Becky, a 2 gyerek, és a 2 kutya szemén keresztül, az egyszerűen...a gyomrom is összeszorul. Borító alapján ti is történelmi fikciót várnátok, ugye? Én is azt vártam - és még ha semmi ilyesmit nem kaptam, ettől függetlenül bőven adott olyan pillanatokat, amiket máshol nem biztos, hogy átélhetek. Romantikus, nagyon apró paranormál szállal.
Ismét találtam a könyv végén némi szemezgetnivalót, szóval spoilerek nélkül leírom nektek egy-kettőről a véleményem. Az egyik azt kérdezi, "XY szerint amikor idősebbek leszünk, mindenféle veszélyt jobban látunk, mert jobban tisztában vagyunk a saját halandóságunkkal. Te hogy vagy ezzel? Volt valami esemény az életedben, ami után jobban kezdtél ezzel foglalkozni?" Fú...az első kérdésre tőből azt mondanám, hogy ez olyan, mint az időérzékelésünk, amikor jó társaságban vagyunk, "elrepül", amikor meg nehéz a helyzet, akkor "2 perc is egy élet". Veszély a következő utcasarkon is lehet, sőt, kilépek az ajtón, és a fejemre esik a tégla. Nem biztos, de lehet, hogy mégis. Tehát az érzékelésünk, a félelemhez való hozzáállásunk változik idővel, nyilván ha például már gyerekünk is van, ez még inkább tetten érhető....egy 5 éves nyilván felmegy a legfelső faágra is, lepuffan, feláll, megy tovább, és kicsit sem érdekli, hogy leesett. Ha én tenném ugyanezt, a biztonság kedvéért kihívatnám a 112-őt is. :D
Volt, persze, nem is egy esemény, de főleg amikor édesapám meghalt, elég gyakran eszembe jut, hogy egyik nap 10 órakor még itt vagyunk, másik nap 10 órakor már nem biztos, és az elég rémisztő, hogy mindössze ennyi az élet. De megjártam már a kórházat is, amikor toltak befelé a műtőbe, igen összeszorított fenékkel mondtam a miatyánkot...aztán amikor ráeszmélek, hogy bizonyos emberek feje minden nappal egyre szürkébb, és egyre kevesebb rajta a haj, pedig láttam még, amikor élete teljében volt - kevés az a dolog, ami ennél szomorúbb, érthetetlenebb, és furcsább. Ez azt jelenti, hogy az óra felettem is ketyeg, ugyebár. "Beszéljétek meg, az első szerelem valaki életében miben, mennyiben, és hogyan befolyásol később egy kapcsolatot, házasságot". Nyilvánvaló, sokat nem kell róla beszélni. Nem véletlen szokták mondani, hogy akarod vagy se, az első szerelem végig elkísér - akkor is, ha idővel már kevésbé kötődünk hozzá. "Hiszel abban, hogy a halálközeli élmények bizonyítékok a mennyországra, vagy a túlvilági életre?" Szerencsére még nem kerültem ténylegesen halálközeli élménybe, de annyira nem is tűnik ez a gondolat távolinak. Ha kiesel egy panel akárhanyadik emeletéről, de túléled, csak kómában maradsz, simán elképzelhető, hogy beszélnek hozzád, akik elmentek, vagy nem engedik, hogy végleg elmenj, mert idelent még célod van. Végül is még ma sem értjük teljesen, hogy működik az emberi agy, ugye?
Kizárólag azért adtam négyet, mert az ötöt sokallom, félbevágni meg nem akartam szerencsétlen macskákat. :D De gyorsan nézzük csak még, kiknek is ajánlom ezt a könyvet...főleg amiatt a könyv közepén levő csavar miatt szinte bárkinek, mert ha valaki nem Gógyi felügyelő, sose találja ki, hogy mi jön, szinte úgy dönti le az embert a lábáról, mint a földrengés. Romantikusabb vonalon utazóknak, komoly gondolkodóknak mindenképpen - nem kell hozzá relativitáselmélet, cserébe viszont az ember minden figyelmét igényli. Mellesleg a nosztalgiát is előhozza, hiszen akárhogy végződött az első szerelem, néha csak visszagondolunk életünk egyik, szinte legfontosabb állomására, illetve arra, hogy azóta hogyan formálódtunk, és merre tartunk.
No comments:
Post a Comment