Blindsided by betrayal in pre-WWII England, a woman charts a daring new course in this captivating tale of resilience, friendship, and new love by the bestselling author of The Rose Arbor and The Venice Sketchbook.
Surrey, England, 1938. After thirty devoted years of marriage, Ellie Endicott is blindsided by her husband’s appeal for divorce. It’s Ellie’s opportunity for change too. The unfaithful cad can have the house. She’s taking the Bentley. Ellie, her housekeeper Mavis, and her elderly friend Dora―each needing escape―impulsively head for parts unknown in the South of France.
With the Rhône surging beside them, they have nowhere to be and everywhere to go. Until the Bentley breaks down in the inviting fishing hamlet of Saint Benet. Here, Ellie rents an abandoned villa in the hills, makes wonderful friends among the villagers, and finds herself drawn to Nico, a handsome and enigmatic fisherman. As for unexpected destinations, the simple paradis of Saint Benet is perfect. But fates soon change when the threat of war encroaches.
Ellie’s second act in life is just beginning―and becoming an adventure she never expected.
Egy Bentley, három valószerűtlen társ, egy életre szóló kaland, és egy part menti halászváros Franciaországban - amiről hamarosan a háború dönti el, hogy menedék-e, vagy csapda...
Ismeretségem az írónővel nem most indult - és nem úgy, ahogy gondoljátok. Egészen addig a pillanatig, míg kíváncsiságból pár napja rá nem kerestem Rhys Bowen-re, körülbelül 5 évig azt hittem, hogy férfiról van szó. :D Aki követi a blogot, vagy esetleg nézett már rá a listáimra Molyon, az láthatja, hogy sosem olvasok férfi szerzőtől. Valahogy máshogy gondolkodnak, mint a nők köszi, nyilvánvaló kapitány, az ő stílusuk valamivel közelebb áll a földhöz, és náluk észrevehetően kevesebb a szivárványos csillámpóni - ez utóbbi a legnagyobb gyengém, országomat egy remek, női író keze alól kikerült történelmi fikcióért. :D Amikor anno először vettem a kezembe Rhys Bowen könyvet (The Rose Arbor), világosan látszott, hogy ez nem lesz nekem való - ugyanis olyan volt, mintha egy férfi írta volna. Fel is adtam 3 oldal után. Talán 30 év alatt hozzászoktam a női írókhoz, talán megijesztett a túlzott, mindenféle sallangoktól mentes, rendkívül szokatlan egyszerűsége, talán a szavak szépsége, a műfaj, vagy hogy az ember az első oldal után azt érzi, megtalálta az univerzum értelmét, nem tudom. Talán a szavak, amikkel dolgozik...amiktől sokszor úgy éreztem, ott ülök a király mellett ötórai teán a Buckingham-palotában.
Iszonyú hiba bármilyen könyvről lemaradni pusztán a félelem miatt, vagy azért, mert nem merünk kilépni a komfortzónából. Mivel év vége felé már kevés, de fontos új megjelenés akad, kíváncsiságból ismét előhúztam a varázskalapból a Mrs. Endicott's Splendid Adventure című könyvet, ha nyáron már egyszer jól belesültem. Nem teketóriázik, nem mutatja be magát világratörő szavakkal, egyszerűen csak belevág a közepébe egy olyan szituációval, amit amúgy valahol a könyv felénél-végénél tudnék elképzelni. "Válni akarok, te vén bútordarab," ezt így, a semmiből, 30 év házasság után húzza elő a fickó...kedves, nem? Persze a főszereplőt sem kell félteni, felnyalábol még másik két karaktert, beindítja a kocsit, majd "engem akkor nem látsz többet, b*tch" felkiáltással fogja magát, és Franciaország felé veszi az irányt, 1938-ban. Történelemkedvelőknek nem (és remélem, másnak sem) kell leírnom, mi előtt állunk, és állnak a karakterek ekkor. A karakter el is mondja, hogy szerinte oda, ahová megy, oda nem fog elérni a háború szele, mert egy bizonyos vezető csak a keleti államokra vetett szemet. A cselekmény később azt is remekül bemutatja, milyenné válik egy francia kisváros lakóinak élete, amikor megjelenik a rettegés, megjelenik a félelem, eltűnik a remény, eltűnik a holnap...mert a német katonák mindent elvesznek, hogy és cserébe örülj, ha nem lőnek ott helyben agyon. Mindezeket egy olyan, kegyelmet nem ismerő, brutális ember kedvéért, akit ma is inkább "az ördög" néven ismerünk.
Vannak a történelemnek olyan szeletei, amikről a száraz anyagot megtanítják az iskolában - de akárhogy gondolkodsz az évek során, jobban leásva sem találsz rájuk épkézláb magyarázatot. Volt egy jelenet, amikor az egyik mellékkarakter KÉT tojást merészelt elvenni EGY tojás helyett, hiába mondták neki, hogy ennyi a fejadag. Nincs cukor, kávé, vaj, csokit nem is láttak 2 éve, a pékség ezért nem tud a német katonák PARANCSÁRA pain au chocolate-ot készíteni...aki azt hiszi, hogy minden az övé, hogy mindent elvehet csak úgy, aki a saját fajtársait öli halomra, mert betegek, vagy mások, mint ő, vagy mert ő ezt megteheti, azt egyszer az Isten borzalmasan megbünteti. Kevésszer sírtam ezen a könyvön, kivéve, amikor a gyereket elvitték az anyjától, és ott helyben lőtték le, mert nem tudta, merre kell menni, és megállt középen - míg a többiek tudták, merre meneküljenek, miután megnyitották a kijáratot az ellenállók. Nem mondta nyíltan a cselekmény ki, de valószínűleg a gyerek autista volt. Hiszek Istenben, de ahogy a könyvben is megkérdezik, úgy én sem tudom, ekkor hol volt, aludt, evett, vagy mit csinált.
Isten végül szerencsére felébredt valahol a vége felé, mindannyian tudjuk, hogy lett vége ennek a tragédiának, ennek az emberiség elleni aljas, brutális tettnek - de még akkor is késő lett volna, ha a nullánál pontosan eggyel több ártatlan hal meg egy zsarnok, egy despota, egy autokrata képzelgései, teljes őrülete miatt. Az emberiség egyik teljes szégyenfoltja.
Természetesen nem azt mondom, hogy nem akad a könyvnek hibája - de, akad, kezdve a kissé klisés, egydimenziós karakterekkel, akik hirtelen a semmiből rájönnek, hogy valamit eddig rosszul csináltak, mert a fejükre nőtt a kedves férjük, mert eddig mindenki másnak rendelték alá magukat, etc. etc. Aztán a Jóisten pont az útjukba sodorja a kis francia városkát, ahol majd mindenki megváltozik, és mindenki más emberként tér haza. Nem, a változás magadban kezdődik, a környezetváltozás legfeljebb csak segítség...az mindenképp értékelendő, hogy a cselekmény a karakterek bátorságára, határozottságára, céltudatára alapoz, és nem szenvedő, tutyi-mutyi alakoknak állítja be őket - még akkor sem, amikor mindegyikőjüknek a múltjában akad valami, amitől bátornak lenni igen nehéz. Egyvalamit nem tudok ennek a könyvnek megbocsájtani: a főszereplő képes egyszer azt mondani, hogy a másik karakter - aki terhes -, biztos ideges az új helyzet miatt, és jót tesz neki, ha a cigarettát szívja...és ha ez nem lenne elég, még bőven tud rátenni egy lapáttal, mert úgy dönt, hogy az utcáról összeszedett, hatalmas szekrényajtótól éppen menekülni próbáló lányt magával viszi, hogy éljen velük, úgyse árt senkinek, és a semmiért lóg meg folyton. Persze, értem én, hogy a főszereplőt Isten egyik naiv, ártatlan szolgájának szeretné beállítani az írónő, de ennyire átlátszóan azért nincs rá szükség. A másik, amiért nem tudok maximálisat adni: iszonyatosan, szinte maximálisan jó volt ez a könyv, egy percre sem volt megállás, szinte felnézni sem tudtam - viszont érzelmek terén eléggé gyengélkedett. Olyan helyeken volt "érzéketlen", ahol ennek pont az ellenkezőjét várná az ember. Mintha meghalna mondjuk a testvérem, és én csak ennyit mondanék: Meghalt. Eltemettük. Thank you, next. Nincs benne érzelem, csak a szavak.
Négyet adok (négyésfelet), mert a második világháború, illetve úgy alapból a történelem emberi szemszögből mindig nagyon érdekes, és mindig megkívánja az erős érzelmi vonzatot. Végül is, könnyen lehet az is, hogy éppen a dédnagyapámat pakolták fel arra a marhavagonra...és hogy kinek mi az erősebb - tud-e úgy olvasni történelmi fikciót, hogy abból szinte teljesen kimaradnak az érzelmek, viszont remekül kidolgozott a cselekmény, szinte látjuk magunk előtt, ahogy egyik pillanatról a másikra megszállják Franciaországot a német katonák, és semmit nem kímélve taposnak keresztül mindenen, visznek magukkal mindent -, döntse el maga. Nekem feltűnt, hiányzott az érzelmi oldal, de én egyébként is erősen érzelmekre támaszkodó ember vagyok, könyvekben is. Olvassa aki kedvet kap hozzá.
Oh igen, erről jut eszembe az egyik remek betétdal a Stranger Thingsből, amit maguk a könyv karakterei is hamarosan dúdolni fognak: "Darling, you gotta let me know. Should I stay or should I go?"*
*aki nem érti, vagy nem ismeri a referenciát: amikor a Stranger Thingsben Will eltűnik, ez a zene menti meg őt, ahogy Maxet is később Kate Bush. Magyarra lefordítva azt jelenti a dal, hogy maradjak-e, vagy elmenjek, és ne jöjjek vissza - a könyvben a karaktereknek kell ezt eldönteniük, amikor a francia várost körbeveszik a német katonák, és túl késő visszafordulni Angliába teázgatni...
No comments:
Post a Comment