The Nightingale – Kristin Hannah | Chapters In The Mist

In love we find out who we want to be.
In war we find out who we are.

FRANCE, 1939

In the quiet village of Carriveau, Vianne Mauriac says goodbye to her husband, Antoine, as he heads for the Front. She doesn’t believe that the Nazis will invade France…but invade they do, in droves of marching soldiers, in caravans of trucks and tanks, in planes that fill the skies and drop bombs upon the innocent. When France is overrun, Vianne is forced to take an enemy into her house, and suddenly her every move is watched; her life and her child’s life is at constant risk. Without food or money or hope, as danger escalates around her, she must make one terrible choice after another.

Vianne’s sister, Isabelle, is a rebellious eighteen-year-old girl, searching for purpose with all the reckless passion of youth. While thousands of Parisians march into the unknown terrors of war, she meets the compelling and mysterious Gäetan, a partisan who believes the French can fight the Nazis from within France, and she falls in love as only the young can…completely. When he betrays her, Isabelle races headlong into danger and joins the Resistance, never looking back or giving a thought to the real--and deadly--consequences.

With courage, grace and powerful insight, bestselling author Kristin Hannah takes her talented pen to the epic panorama of WWII and illuminates an intimate part of history seldom seen: the women’s war. The Nightingale tells the stories of two sisters, separated by years and experience, by ideals, passion and circumstance, each embarking on her own dangerous path toward survival, love, and freedom in German-occupied, war-torn France--a heartbreakingly beautiful novel that celebrates the resilience of the human spirit and the durability of women. It is a novel for everyone, a novel for a lifetime.

"Ask for help when you need it, and give help when you can. I think that is how we serve God – and each other and ourselves – in times as dark as these."

Nagyon érdekes és figyelemfelkeltő, amit molyon a könyv adatlapja alá írt az egyik felhasználó, és az értékelés részeként engedjétek meg, hogy erre is szánjak 2 percet. "A bajom az, hogy az egész könyv eszméletlen tömény volt. Mintha az írónő szinte a világ fájdalmát akarta volna beleírni. (...) Kifejezetten fizikai fájdalom volt nekem végigolvasni ezt a könyvet. Mérges vagyok, mert akár lehetett volna ez egy kedvenc könyvem is, a kevesebb jobb lett volna." Nos. Némileg el kell, hogy szomorítsalak, Kristin Hannah könyvei egytől - egyik ugyanilyenek. Elképesztően, iszonyatosan tömények, az embernek 2-3 fejezet után egyszerűen muszáj letennie, és majd csak később visszatérnie hozzájuk. (És persze amíg nem a könyv előtt ül, addig az olvasottakat próbálja feldolgozni.) Nem azért érzed, amit érzel, mert veled bármi baj lenne...hanem azért, mert az írónőnek pontosan ez a célja, az emberből kifacsarni a legutolsó érzelmet is. És ezt a véget nem érő érzelmi terrort nem mindenki tudja jól kezelni. Fel kell hozzájuk nőni, máskülönben felmosórongyot csinálnak belőled - és ne akarj lemaradni egy olyan, kivételes élményről, amit valószínűleg utána más könyvekben is keresni fogsz, de sosem találod meg. Meg egyébként is...szivárványt, csillámpónikat, unikornist vártál egy második világháborús történelmi fikciótól, vagy hogy?

Beleírta a világ teljes fájdalmát, persze. Mert a hasonló sztorikba szükséges a világ teljes fájdalma, különben nem lesz a dolognak lelke. És akkor én sem adok rá a maximálisnál eggyel többet.

A kevesebb ezúttal nem lett volna jobb.

És ha már itt tartunk, hadd írjam le azt is, hogy nekem hol kellett szünetet tartanom a Nightingale közben. Csak egy ponton. Amikor valamelyik karakter úgy szólította a náci katonát, hogy "Herr Kommandant". Ugyanígy szólította a Schindler Listájában a nő a figurát is, amikor el akarta mondani, hogy rossz a ház alapzata, és újra kell építeni. Aztán főbelőtték, mindössze azért, mert szólni mert. De az sem volt jobb, amikor a cselekményben a rengeteg menekült megjelent a főszereplő házánál, és az egyik közülük a halott, elkékült gyerekét cipelte a karjában, nem volt hajlandó elengedni. Csodálkozunk, hogy az ember lelkéből csak a szilánkokat hagyja maga után? Csodálkozunk, hogy nem való mindenkinek, hogy mindössze 3 fejezetet tudunk belőle egyhuzamban elolvasni? Ez nem egy tingli-tangli YA, csókolom. Mindegyik a történelem egy szeletére fókuszál, mindegyik maximálisan emberközpontú, emberszemléletű, és...mindegyik után azt érzed, mintha most jöttél volna ki egy boxmeccsről. Ahol te voltál a boxzsák.

Hogy a könyv súlyát teljes mivoltában érzékeltessem: 2 (!) napig olvastam nagyon apró megszakításokkal, képtelen voltam felállni mellőle hosszabb időre. Ahogy lett időm, tértem vissza, a kezem szinte remegett, hogy folytatni tudjam. Egy bizonyos résznél viszont tényleg hosszabb időre tettem le - mert tudtam, mi következik, és annak nyugodt lelkiállapottal szabad csak nekiülni: amikor Isabelle-t behívták egy bizonyos munkára, és megkérdezték tőle, hogy "azért vagy itt, mert a válogatós munkára jelentkeztél?" Drága szent kenyér és mindenható atyaúristen az égben...és akkor itt még fogalma sem volt, mire sorozták be valójában, velem ellentétben, csak amikor kihúzta a dobozból a kártyákat...nem is maga a tudat a legfélelmetesebb az egészben, hogy pontosan tudod, mi következik. Hallottad számtalanszor történelemórán. Hanem az, hogy mindez olyan érzékletességgel, olyan döbbenetes pontossággal van előtted a lapon, hogy még te kezdesz el rettegni. Kristin Hannah-t lehet kedvelni, illetve lehet nem kedvelni. De az egészen biztos, hogy a kortárs egyik legnagyobb írónője a műfajban. Szinte látod magad előtt, ahogy mindenféle szép dologgal próbálják magukat beenni az emberek bizalmába, azok meg szépen elfogadják, mert az éhezés, a kétségbeesés, a halál árnyékában nem tehetnek mást - és itt senki nem marad fehér vagy fekete. A terror hajnalán ugyanis akkor maradsz életben, ha felismersz egyetlen dolgot: le kell hajolni. Te képes lennél rá? Vagy vállalnád, hogy reggel még itt voltál, estére meg már a föld színéről is eltűntél, a többiekkel együtt?

Nehéz kérdések.

Még nehezebb válaszok.

Le kell hajolni. Hát persze. Biztos, hogy nem. A jelenből könnyű ítélni, nem igaz?

Ezek a kis ördögök ugyanis olyanokat fognak kérni cserébe, hogy előbb ásod el magad a föld mélyére, mint hogy szembenézz a társaddal, az édesanyáddal, az édesapáddal, a kollégáddal, de legalább te megúsztad. Egy darabig. Talán még csokit is kapsz jutalomként, meg nem írják fel a nevedet a listára...látod, ahogy röhögnek, mulatnak, esznek-isznak, terror és pusztítás jár a nyomukban, az embernek meg közben 12 dkg vaj a fejadagja, ennyit osztanak 1 HÓNAPRA - ha osztanak egyáltalán. Beeszik magukat a nő, a férfi, a gyerek, az idős életébe, és szép dolgokkal elérik, hogy azok egymás ellen forduljanak. Elvágják őket mindentől, elveszik a rádiót, terjesztik a propagandát, engedély nélkül törnek be a házakba, visznek mindent, ami mozdítható, a Führer nevében. Persze aki nem dobja fel a szomszédait, a szüleit, a párját, az maga is áruló. És hogy hogy fognak a gyerekek és a terhes nők dolgozni? Hát úgy. Mint a kisangyalok...

Felesleges a fülszöveget, az alaphelyzetet, a cselekményt analizálni, részeket elemezni, mert úgyis mindenki azonnal tudja, miről van szó. A kérdés inkább az, hogy az ember bírja-e azt a lelki terrort, amit ezek a könyvek rázúdítanak. Emberi szemszögből meséli el a történelem talán legsötétebb, legbrutálisabb, legfájóbb korszakát - ráadásul olyan szereplők szemén keresztül, akiket a történelem gyakran elfelejt, hiába voltak gyakran még a férfiaknál is "tökösebbek". Hiszen "mindig a férfiak viszik a fegyvert, a történelem őket jegyzi fel". Bármi másnál sokkal fontosabbak azok az érzések, kérdések, gondolatok, amik olvasás közben vetődnek fel - köztük a legfontosabb: MIÉRT? Ez az egész tényleg megtörtént? Ember ember ellen fordul, mikor a béke, a szabadság, a jog, a másik tisztelete a legfontosabb dolgok ezen a földön? Amikor mindenből van elég, ember és ember köt egy láthatatlan szövetséget, minden szép és jó, happiness everywhere. Aztán amikor minden elveszni látszik, átharapják a másik torkát*. A történelem MINDIG körbejár. És ezen semmilyen kimondott - kimondatlan törvény nem segít. Igen, létezik a jog, a rend, a tisztelet a másik iránt, nyilván minden emberben ott van, még ha nincs is keretbe foglalva - azon a bizonyos náci katonán Vianne otthonában is érződik, hogy valami nagyon nem stimmel vele... - de háború idején mindig az "én" lesz az első. Ez a könyvben is szilárdan megjelenik. Egyik rossz döntés után hozod a másikat. De nagy kérdés, hogy ezekkel a döntésekkel tényleg a rossz irányba mész-e. Hogy jobb-e meghajolni, szégyenkezni, de életben maradni, vagy felállni, és hősként meghalni. Befogadtad azt a náci katonát, de meg is kapod azt az ételt, azt a gyógyszert, amire a gyerekednek szüksége van. A figura a zsebéből húzza elő, az ég szerelmére, még a szentek is vérszemet kapnának...a másik meg beáll az ellenállás közepébe, ami gyakorlatilag egy harakiri.

*Talán a könyv erre is szeretne rávilágítani a karakterekkel. A negatív éned azt mondatja veled, hogy amikor eljön a sötétség, akkor ugrunk egymásnak csak igazán, és ezen semmilyen varázslat nem segít, onnantól kezdve mind halottak vagyunk. (Természetesen néhányan jól ismerik a propaganda működését, tudják, mikor kell egymásnak ugrasztani az embereket, és ezt szépen ki is használják. Ezért tudják magukat beenni mindenhova. A félelem rendkívül, iszonyatosan nagy úr. De ahogyan Panem-nek elég volt egyetlen szikra, úgy a félelem is átalakítható egészen másba.) A másik éned pedig azt súgja, hogy a hiába megyünk teljesen ellentétes oldalakon, az út két oldalán, a végén mindegyikőnk ugyanott köt ki, és együtt találunk a sötétségből kiutat az összetartás, a szeretet segítségével. Már ha létezik ekkora szeretet és összetartás...

Aztán ugyebár...én tartózkodnék attól is, hogy valakivel közelebbi kapcsolatba kerüljek, mert még abban sem lehetek biztos, hogy én nem árulom el saját magamat. Valakiben megbízni abban az időben szintén felért egy harakirivel, és akkor még finom voltam. Úgyhogy mind Isabelle-nek, mind Vianne-nek is igaza van valamilyen szinten, semmi nem fekete - fehér. Látszólag Vianne-é a könnyebb út, Isabelle-é az öngyilkosság. De a könnnyebb önmagában még semmit nem jelent, háborús időkben főleg nem. Odaáig vagyok és vissza ezért a könyvért, ahogy az összes többiért is, amihez eddig szerencsém volt az írónőtől. Valóban nem érdemes mindenkinek elolvasnia, mert szükséges hozzá "némi" lelkierő, akarat, meg persze 1000 db zsebkendő - de aki érzi magában Hulk-ot, és hajlandó magát beleásni, olyan élménnyel gazdagodik, amit haláláig nem felejt el. Kihúzott a fél éve tartó olvasási válságomból, újra lett kedvem ide áldozni az időmet. (Off: Ha valaki tudja, hogy mi a szöszért adtak olyan gyógyszert KÖHÖGÉSRE egy GYEREKNEK, ami laudánum, morfium, és ópiát keveréke, kérem, írja le a komment szekcióban. Hallottam már ilyesmikről, de azért ez még leírva is nagyon bizarr. Szívesen meghallgatnék valakit, aki jártasabb.)

Ha feltesszük a kérdést, hogy "ilyenkor hol van Isten?", a válasz már biztosan nem vigasztalja a milliónyi halottat, gyereket, nőt, idős embert. De Isten mindig felhívja a hátramaradottak figyelmét, hogy igyekezzenek nem megismételni ezt a tragédiát, ezt a borzalmat, nem magukra hozni ismét ezt az iszonyatos sötétséget, gondolkodjanak, mielőtt bárki is olyat követ el, amiből nehezen van visszaút - és megértetni az emberekkel, hogy a háborúban nincsenek győztesek. Kizárólag vesztesek. Persze itt ismét naiv vagyok - bár ma már szerencsére nincsenek olyan hatalomra került zsarnokok, hogy mellettük még az ördög is szégyenkezve bújik el (bár...), egyik sem teheti meg, hogy a népet hasonlókba taszítsa (bár...), aggodalomra okot adó vezetők szép számmal akadnak, és egy hajszálra vagyunk az égéstől.

Minden értelemben.

És hogy magyarázod el egy gyereknek, hogy miért hord az egyik néni sárga csillagot, míg a másik nem? Mi az a sárga csillag egyáltalán? Hogy magyarázod el, hogy a kispajtását most lőtték szitává, mert zsidó volt a családjával együtt, de csak annyi volt a bűnük, hogy rosszkor voltak rossz helyen, és mindenki egy elmeháborodott parancsait követi?!?! Mi az a zsidó? Gyerek vagyok, honnan tudjam, hogy a ti világotokban senki nem ugyanaz - mert nekem nem számít hogy valaki fekete, fehér, szegény, gazdag, ugyanúgy játszok vele -, és senkit nem egyenlően kezelnek? Ott van a szemében a fájdalom, néz az anyjára, próbálja megérteni, de nem kap választ. Mert vannak dolgok, amikre egyszerűen nincs magyarázat. Túl öregek a hazugsághoz, és túl fiatalok az igazsághoz. És az is lehet, hogy már tudja, mint én gyerekkoromban, mikor nagyanyám halálhírét kitűzték a kapura, de nekem nem akarták elmondani. Kár, hogy el tudtam olvasni...

Talán az első bekezdésben is említett, molyos felhasználó által leírtaknak is igazat lehet adni (persze nem mindenhol, mert nálam ez a könyv még mindig viszi az évet). Talán azért írta, amit, mert a befejezés tényleg "elcsapott" volt - egy ilyen masszív, történelmi fikciónak a vége általában nem fut ki 1.5 oldalban, és sajnos nem is annyira "szép", mint ahogy ezek a karakterek viszonylag kijöttek belőle. Eleve a téma nem engedné a pozitív befejezést. Másrészt: egyhuzamban olvastam végig, de javaslom mindenkinek, hogy NE tegye. Még kisebb szünetekkel is borzasztóan kifáraszt a végére, az ember fejét szinte összepréseli. Nem túl örvendetes, ha valaki már csak azt várja, hogy mikor lesz vége az egésznek. Harmadrészt, talán a könyv egyik kulcsmozzanatának kellett volna a leginkább szívszorítónak, legfájdalmasabbnak lennie, amikor a figura visszatért onnan, ahová ment a cselekmény elején. Ehhez képest...szinte csak odaállt a nő mellé, hogy "helosziaszevasz, most jöttem Treblinkából". Aztán a karakter a végéig kb. semmilyen értéket nem tudott hozzáadni az egészhez. Az érzelmek nagyon fontosak, amikor egy könyv hasonló dolgokról mesél, de bármelyik irányba eltolni ezeket - ahol kellene, ott nincs, ahol meg nem kellene, ott 1 oldal az ömlengés...és ez utóbbit sokszor észrevettem. Persze ki vagyok én, hogy Kristin Hannah stílusát megkérdőjelezzem, így is megkap tőlem minden létező, maximális értékelést. Egyébként a könyv egy másik mozzanata akkora elégtételt okozott, hogy még az állandó gyomorgörcsöm is enyhült. Amikor a karakterek meglátták, hogy az amerikai csapatok befelé jönnek, ezek meg elkezdtek hátrálni, majd gyorsan el is tűntek a föld színéről. Kissé teátrális, persze, de a lényegen nem változtat. Mint Vernon bácsi a Harry Potterben: "IGAZSÁG!"

És hosszú idő után újra kedvet kaptam megnézni a Schindler Listáját. Évek óta félek ismételni.

A végére engedjétek meg, hogy saját magam is megválaszoljak néhány érdekes, "reading group questions" kérdést. Az elsőben felteszi a kérdést az írónő, miszerint "a szerelemben megtaláljuk azt, akivé akarunk válni, a háborúban pedig megtaláljuk, kik vagyunk". Még anélkül sem nehéz rájönni, hogy valaki esetleg még nem olvasta a könyvet...mert a szerelem felemel, a szerelemben felnövünk ahhoz, aki a fényt mutatja, mint a napraforgó, mint a gomba. A háborúban pedig igen rátalálunk arra az emberre, akik valójában vagyunk. Mindig kiderül, miből is vagyunk összerakva valójában, amikor a legjobb barátunk gyermekét, vagy a sajátunkat nekünk kell eltemetni. Amikor felajánljuk magunkat egy szörnyetegnek, máskülönben a gyermekünk is a listán végzi. Amikor mi vagyunk a legbátrabb emberek, mint Isabelle. Legalábbis azt hisszük. Egy másik kérdés szerint Isabelle, vagy Vianne az, akivel jobban szimpatizálok. Ahogy korábban is írtam, a bátorság szükséges az embernek, nélküle létezni nem lehet, de...a túl sok, az megölhet, sajnos. Viszont ha nem állsz fel, és nem halsz meg hősként, az utánad következők egy olyan világban fognak élni, ahol majd szín, nemzetiség, és minden más hasonló alapján fogják eldönteni, hogy mennyit ér valaki? Még belegondolni is borzasztó, mi lett volna, ha Hitler hatalmon marad, ugye? Mint az Éhezők Viadalában: egy feláll, a többi pedig nem nézi tétlenül, mint a birka a kaput, hanem mellé állnak. Még akkor is, ha pontosan tudják, mi a tétje ennek. Vianne pedig...érthetőek a tettei, hiszen én sem akarnám a marhavagonban végezni, mert nem tudtam befogni a számat, vagy túlságosan látható vagyok. A gyerekemért meg még odaadom magam annak a rémnek is, csak őket hagyja békén. Anyák nyilván ismerik ezt az érzést.

Másik kérdés: "te mit tettél volna Vianne helyében, amikor valakit felnyomott arra a bizonyos listára? Megértetted, miért csinálta?" Természetesen. A háború, a félelem, a rettegés olyan dolgokat hoz ki még a legbékésebbekből, legerősebbekből is, hogy azt elképzelni nehezen lehet. Nyilván, ha azt mondják nekem, hogy ha fenyomom a másikat, akkor én, a családom, a rokonaim nem lesznek rajta, meg még megnyomják egy kis csokival is a dolgokat, jutalomként...írtam is fent. A szentek vérszemet kapnának. Persze a nácik nem arról voltak híresek, hogy bármiben is igazat mondanak, és könnyen lehet, hogy felnyomtál valakit, másnap reggel meg megjelentek, hogy "ohohó, hölgyem, bűnrészes azért, mert nem árulta el, hogy zsidók..." szóval lehetne ezt ragozni tovább, de nincs értelme. Ha választani kellene, akkor Isabelle mellé állnék. Bár nem tudom, lennék-e olyan bátor ember, hogy meghaljak. Talán. Fogalmam sincs.

Aztán szó van az egyik olyan karakterről, akiről az ember a végéig nem tudja eldönteni, hogy most mi van ezzel a figurával. Szimpatikus karakter, vagy nem? Megérdemelte, ami vele történt, vagy nem? Hát...láttam, hogy nagyon furcsán viselkedik, a fejemben elindult a vészvillogó, akárhányszor megjelent, és - hiába tett jókat - abszolút nem pozitív értelemben. Végül is, ő onnan jött, ahonnan, és ha figyelitek a cselekményt, ott a nőket is vérszomjas állatokká képezik - de persze minden emberben alapvetően ott a jóság. Lehet, hogy tényleg segíteni akart. Lehet, hogy csak a Führer parancsait követte. Félelemből, hűségből, mint rajta kívül még rengetegen. Az író győzelme, amikor fogalmad sincs, mit gondolj egy karakterről. És még egy kérdés: "the wordless bond of women." Mit gondolsz erről? Ez az, amit hosszan nem kell magyarázgatni. Akármilyen különböző háttérből érkezünk, mind ugyanazt az utat járjuk, és erős szövetségeket kötünk. Ebben rejlik az erőnk, és ilyenkor vagyok büszke, hogy közéjük tartozhatok.