From master storyteller Kristin Hannah, #1 New York Times bestselling author of The Nightingale and The Four Winds, comes the story of a turbulent, transformative era in America: the 1960s. The Women is that rarest of novels―at once an intimate portrait of a woman coming of age in a dangerous time and an epic tale of a nation divided by war and broken by politics, of a generation both fueled by dreams and lost on the battlefield.
“Women can be heroes, too.”
When twenty-year-old nursing student Frances “Frankie” McGrath hears these unexpected words, it is a revelation. Raised on idyllic Coronado Island and sheltered by her conservative parents, she has always prided herself on doing the right thing, being a good girl. But in 1965 the world is changing, and she suddenly imagines a different choice for her life. When her brother ships out to serve in Vietnam, she impulsively joins the Army Nurse Corps and follows his path.
As green and inexperienced as the men sent to Vietnam to fight, Frankie is overwhelmed by the chaos and destruction of war, as well as the unexpected trauma of coming home to a changed and politically divided America.
The Women is the story of one woman gone to war, but it shines a light on the story of all women who put themselves in harm’s way to help others. Women whose sacrifice and commitment to their country has all too often been forgotten. A novel of searing insight and lyric beauty, The Women is a profoundly emotional, richly drawn story with a memorable heroine whose extraordinary idealism and courage under fire define a generation.
"That was the starting and ending point in life: love. The journey was everything in between."
Röviden: egy naiv, a világról abszolút semmit nem tudó leányzó a fivérét követve "ha ő megteheti, akkor talán a nőknek is akadhat hely a dicsőségfalon..." elvét követve "becsalja" magát a seregbe, majd elutazik Vietnamba - és ahogy azt az olvasó nagyon helyesen sejti: ami fejben jól hangzik, azt a valóságban érdemes kétszer meggondolni. Vagy háromszor. Elsőre nem tűnik nehéznek ezt a könyvet megérteni - de elég csak a felső réteg festéket lekaparni róla. Fogalmam sincs, hányszor írtam a ChatGpt-nek, hogy magyarázza el a dolgok hátterét. Vietnam, meg Vietkong, meg Amerika, meg Tet-offenzíva, meg Tonkin-öböl, meg "AgentX", meg mi a fenének kell az utolsó fáig ezeknek letarolni az erdőt, meg hidegháború, meg miért hazudnak a tv-ben, amikor az igazság majd kiüti az ember szemét, és még sorolhatnám..a végén már nem is számoltam. Nem könnyű megérteni egy politikai játszmákkal, emberi sorsokkal ennyire átszőtt könyvet-, de azért olvasunk, hogy megfeleljünk az elénk állított kihívásnak. Azt azért az első oldaltól sejthetjük, hogy ennek a könyvnek közel sem lesz vége az utolsó mondattal - ahogy Vietnamot is nyögik közel 70 éve. És ebben a sztoriban nem csak arról van szó, hogy "oké, ott volt, látta, nem halt meg, örüljön neki, menjen haza, éljen boldogan" - hanem arról is, hogy mi történik, amikor valaki hazamegy egy olyan helyre, amit már nem ismer fel, mert annyira megváltozott politikailag, társadalmilag. De ami talán a legborzasztóbb, egyben mégis legérdekesebb aspektus is: a háború, nem feltétlen csak az országot változtatja meg. Hanem inkább azt, aki azt a háborút megélte...nagyon, nagyon fontos mozzanat, és nagyon mögé kell a dolgoknak nézni ahhoz, hogy minden világos legyen. Ez a könyv maga egy KIHÍVÁS. Csupa nagybetűvel.
Egyébként a Menekülés Alaszkában c. könyvben is abszolút ugyanazt a vonalat követi Kristin Hannah, mint itt. Először egy háború, valaki(k) hazatér(nek) belőle, majd az következik, hogy akkor hogy is, mint is kéne mindezzel tovább élni, mind egyéni, mind társadalmi szinten. Nem kezdek bele a mesémbe, hogy egy emberben milyen károkat okozhat egy trauma...Frankie-re sem ismertek rá, amikor hazament - de majd az írónő ezt elmeséli. Ennek a könyvnek minden sora valóságos aranybánya, gondolatok ezrei tódulnak az ember fejébe, sokat nem is tud visszaadni. Ha a cselekmény valaki számára túl nehéz, túl sok, túl hosszú, akkor is érdemes megküzdeni vele - legalább azért, amit próbál átadni az embernek. Aláírom, én még sose láttam hasonló könyvet, semmilyen szepontból, és a felénél el is gondolkodtam, hogy mást, könnyebbet kellene már olvasni. De nem adtam fel. Kristin Hannah olyan dolgokat ültet a fejünkbe, amiket próbálunk megfejteni...mégis csak a kínzó kérdések maradnak egy nap múlva, egy hét múlva, egy év múlva.
Ennek a könyvnek - a rengeteg közül - egy nagy igazsága, illetve tanulsága van: minél tovább tartasz rossz irányba azon a bizonyos vonaton, annál drágább lesz a végén meggondolni, visszafordulni, és leszállni róla. Felállunk, elkezdjük a harcot valami ellen, végigcsináljuk (ekkor valószínűleg leköpnek, lelőnek, vagy a fogdában töltünk 1 hetet, de legalább meghallották amit akarunk), vagy meghúzódunk a háttérben, próbálunk felejteni, fetrengeni a bűntudat mocsarában, az egész további életünket félelemben leélve. Ha valaki 16 éves koromban azt mondja, hogy "hamarosan jobban fog érdekelni a Vietnami háború háttere, és hogy kik is a "Vietkongok", mint a kockahasú egyetemista srácok meg a sörpong, holtbiztos, hogy képen röhögöm. De az ember változik. Másra van szüksége 15 , és másra 30 évesen.
Mert annyi minden van, amiről nem tudunk, majd elkezdjük keresni, kutatni az információkat...én először nem is értettem pontosan, miről van szó. A Vietnami háború, meg az egész Amerikával hozható összefüggésbe (legalábbis elsőre talán erre asszociálna az ember, feltételezve, hogy például a Forrest Gump-ban is Vietnam-ban harcoltak az amerikai katonák). És ennyi. Ez maradt meg. Talán annyit még elmondtak töriórán, hogy elég, ha el tudjuk helyezni az időben a fontosabb dolgokat, nem Abraham Lincoln a hidegháború vezetője, Ho Si Minh nem amerikai elnök volt, nem rakta valaki részegen össze a neve betűit, és nem fejelte le a billentyűzetet 16 óra meló után. (Hollywood pedig még mindig Hollywood.) Nincs okunk arra, hogy többet megtudjunk, mivel minket egyáltalán nem érint. Nem a mi nemzetünk harcolt, közünk nincs az egészhez, a Vietnami háborús veteránok meg csak figyelemhiányosak. De ahogy az olvasó mélyebbre ás, és meglátja az emberi szemszöget egy ilyen elképesztő dolog mögött, és a stílust, ahogy némelyik író mindezt prezentálja...onnantól kezdve a történelmi fikciós vonaton elszakad a fék.
Senkinek sem kell részletezni, miről is szól ez a könyv - a fülszövegből azonnal világos lesz, ahogy a Nightingale esetében is volt. A kérdés inkább az, hogy mennyire lesz a szív és az ész nyitott a befogadásához. Először egyik sem fogja érteni. Amikor aztán Frankie belekezd a mondandójába és minden világos lesz, még nehezebb lesz feldolgozni. Senki a világon, semmilyen gyakorlat, elmélet nem készíthet fel a valóságra - és ezt Frankie is hamar megtapasztalja. Senki nem mondja el, milyen érzés, amikor a kezedbe dobják a csizmát...amiben még ott a katona leszakadt lába. Amikora fognod kell a sebesült kezét, és mondanod neki, hogy "minden rendben lesz, majd írsz neki, ha meggyógyulsz", majd 2 percre rá a katona úgy hal meg, hogy senki sincs mellette. Elfelejtve. Az édesanyját szólongatva. Amikor feladnád, bőgnél, ordítanál - mégsem lehet, mert a repülő 10 sebesültet hoz, kiszakadt béllel, leszakadt karokkal, vértócsában, üvöltve.
Meg még tizet.
Meg még tizenötöt.
Egész átkozott éjszaka. Másnap éjszaka megint. Harmadnap megint. S közben várd, mikor csapódik be eléd egy bomba. Ahol az előbb még a legjobb cimborád állt, 3 perc múlva a karodban hal meg.
Dönteni kell, hogy a repeszgránátost műtsék először, vagy a vérző fejűt. S közben nem eshetsz szét. Embernek kell maradni egy olyan helyzetben, ahol senki sem tudja igazán, hogy maradhat ember, és mik a jó döntések. Ha vannak olyanok egyáltalán. Nagyrészt erről szól a könyv első fele, ha csak a felszínt kapargatjuk. Egy fiatal, borzalmasan naiv nőről, aki úgy van vele, hogy Vietnam sétagalopp, hiszen a tv-ben csak folyamatosan mosolygó (!) embereket mutogatnak -, meg amúgy is, őt a kórház azon részébe helyezik, ahol a párnákat igazgatják. Az olvasónak meg szorul a szája, bámul meredten a könyvre, mert pontosan tudja, mi következik itt hamarosan. Korábban is sejtettem, de most kimondom: Kristin Hannah valóban a műfaj egyik csillaga - olyan részletességgel, pontossággal ír, hogy az emberben szinte a vér megfagy. Tartja a tempót, nem áll meg egy percre sem, közben pedig épp annyi időt hagy az olvasónak, hogy az elképzelje Vietnamot, és az egész dolgot teljes valójában. Isten legdrágább ékkövei a nők - még akkor is, ha róluk kevésbé szól a fáma egy hasonló történetben, és mindig a férfiaké a hallhatatlanság.
Mert Vietnamban természetesen nem voltak, nem lehettek nők, végképp nem harcoltak. Persze.
Ami azonban a legszörnyűbb az egészben: Vietnam nem ér véget azzal, ha valaki hazamegy. Vietnam nem ér véget azzal, ha valakiből kiszedik a szilánkot, vagy éppen sikerül az illetőt összefoltozni. A tragédiák kiszakítják az emberből a lélek legutolsó szikráját is - főleg ha valaki személyesen tapasztalja mindezt. Azt vettem észre, hogy minél jobban próbálom megérteni az egészet, kapni egy egész képet a dolgokról, annál kevesebbet tudok, és annál kevesebbet értek belőle. Nem a kifejezéseket nehéz feldolgozni, a nyelvezetét - a katonai, orvosi szlengen kívül persze, meg nem árt tudni azt sem, kik voltak ezekben az időkben például az országok vezetői - egy óvodás kiröhögi. Hanem amit minden egyes sorral közvetít felénk. Amikor kilométereken keresztül, ketten vonszolják a félholt harmadikat, eljutnak a dzsumbujon keresztül a kórházig - majd mindössze csak annyi idejük marad, hogy elmondják neki: a gyermeke otthon várja, amikor hazamegy. Majd ugyanez a katona lecsukja a szemét. És vége. Ennyi volt egy élet. Aztán megtudjuk, hogy sokuk még most került ki az iskolapadból, 1 hetes (!!) tréning után kerültek Vietnamba. Szóval ha valaki azt hitte, van legalja a dolgoknak...nincs. Mindenki szeret azzal kérkedni, hogy "mi nyertük" a háborút.
Nem.
Háborúban SOHA nincsenek nyertesek.
Háborúban KIZÁRÓLAG vesztesek vannak.
Ez a könyv nagyon sokat kivesz abból, aki olvassa, és borzalmas hosszú is (500 még túrógombócból is sok). Tudnék én is még legalább 10 (!!!) bekezdésen keresztül ömlengeni, minden sorát kielemezni, de...mire végeznék...árulkodó lehet pár darab egyes-kettes csillagozás, de ezek a vélemények nem azt minősítik, amire elsőre gondolnánk. Némelyik könyv feléd nyújtja a kezét, neked pedig ki kell tépned a szívedet a helyéből, és odaadnod neki. Sokan úgy döntenek, nem adják oda a szívüket...és a könyv így nem mutatja meg a legmélyebb részeit, legszebb, legigazabb gondolatait. (Bár aláírom, néhány dologból még 1.5 sor is túlontúl sok.) Van egy rész lejjebb, a szempontok szerinti értékelésnél, az újraolvasás. Annyiszor olvasnám újra, ahányszor a szemem elé kerülne. Az érzelmi, emberi része viszont...ritkán látni olyan erős könyvet ebből a szempontból, mint ez. Talán néha túlzásba is viszi. 500 oldalnyi tömény bánat, gyász, szenvedés, fájdalom. Vietnam. Háború. És még utána sincs vége. Nem feltétlen olvasná az ember a legboldogabb pillanatokban. Legyünk vele tisztában, mit bírunk el, és akkor megmutatja magát.
Ez a nő képtelen olyat írni, amit legalább 1 oldalon keresztül gyűlölni tudok. Brutálisan nehéz, kifacsarja az emberből az utolsó könnycseppet is, és amikor csak egyvalami világossá válik, a következő oldalon ott van másik huszonötezer, amit érteni kéne - aki eddig nem ismerkedett a ChatGpt-vel, most elrambózhat köszönni neki. :D Persze a világ összes pozitiv energiájának magunkba szívásának ellenére sem fog kevésbé fájni, amikor kiderül, hogy mi is az a Napalm, az AgentX, a tracheotomy, miért kenték be a kihegyezett karókat emberi ürülékkel, és milyen sérülést okoz egy repeszgránát. Aki elég "felnőttséget" érez magában, semmiképp ne hagyja ki. Természetesen az is lehet, hogy számomra csak az újdonság ereje miatt hatott ennyire erősen ez a könyv (hiszen ahogy fent is írtam, korábban csak annyit tudtam Vietnam-ról, ami a Forrest Gump-ban is látható volt. Futnak. Kifelé a dzsungelből. Hogy miért, minek, senki se tudja. Meg hogy az eső nem felülről jött, hanem inkább alulról. Meg "Dan hadnaaagy, fagylaaaaalt!".)
Sokkal-sokkal több van egy ilyen témában, mint amit Hollywood látni enged. Magasabb értékelést már nem tudok adni neki, pedig ha lehetne...azon a bizonyos, Július 4.-ei partin Frankie azt hitte, rakétabecsapódás történik, láthatóan fogalma sem volt, melyik bolygón van, mindenkit figyelmeztetni próbált, majd azonnal lehasalt a földre. Pedig az csak a tüzijáték hangja volt...sokan lesznek, akik azonnal rásütik, hogy "ez hülye". Akármilyen társadalom, amelyik nem érti, nem értheti, mi történt valójában, mert csak a felszínt kapargatja, az ugyanígy fog reagálni. Frankie vajon talál valakit, aki őt is megérti ebben a megváltozott, teljesen új irányt vett világban, ahol mindenki továbblépett - kizárólag ő nem?Senki sem jut el "A"-ból "B"-be a könnyű, egyenes úton, az élet sajnos senkinek nem ad ilyen könnyű forgatókönyvet. Néhányunknak "F", "H", sőt, még talán "Z" kitérő is jut. Az a valódi kaland, míg ezekből megtaláljuk a kiutat, a helyes irányt vissza azokhoz, akik végig mellettünk sétáltak, és ott voltak, amikor ránk borult az éjszaka.
Legfeljebb ők egy utcával odébb voltak...
Annyi minden tobzódik a fejemben, így a legutolsó mondat után...valószínűleg még semmit nem mondtam el, amit akartam, hiába írtam neverending story-t. Néhány könyvet csak akkor értünk meg igazán, ha tényleg ott vagyunk benne, aztán van lehetőségünk ezeket másokkal is megbeszélni. Brutálisan sok, brutálisan nehéz, és a vége felé már egyre inkább kezd hasonlítani egy szappanoperára. Nem is csoda, hogy az ember a végletekig elfárad benne. De még azok a szappanoperára hajazó elemek is bőven tartalmaznak értéket. S mindezt, így, ilyen minőségben, 500 oldalon keresztül...őszintén, le a kalappal az írónő előtt. Kíváncsian és izgatottan várom 2027-ben a The Fire c. könyvét. És még valami. Molyon láttam egy kedves barátomnál és ismerősömnél, hogy ő decemberben olvasta ezt a könyvet. Vagyis az év egyik legörömtelibb, legszebb időszakában, amikor mindenhol is jön a hangulat, az emelkedettség, a magunkba nézegetés, a számvetés. Én azért mindenkit óvva intenék ettől. Rendkívüli könyv, kétségtelen, de meg is fizetteti az emberrel az árat. Nem akartam mindenhol ötöt adni, a végén már sírva röhögtem az alsó értékelésen, de mégis. Ez egy ennyire remek könyv. Csak vigyázni kell vele, mert közel sem tingli-tangli dolgokról mesél. Lent van egy érdekesebb rész, az újraolvasási faktor, amire négyet adtam az ötből. Nos...ha valaki elém rakja ezt a könyvet 1 év múlva, holtbiztos, hogy megint elolvasom. 10 év múlva megint. De a nehézsége, a mondandója, a közvetített értékei, nagyon feladják leckét. Talán, ebben az életben, elég volt ennyi belőle.
Könyv összértékelése:
Alaptörténet - koncepció: 5/5Karakterek: 4.5/5Karakterfejlődés: /5
Írásmód - stílus: 5/5
Romantika - kémia: 1/5
Cselekményvezetés - tempó: 4/5
Feszültség - izgalom: 4.5/5
Érzelmi hatás: 5/5
Érzelmi hitelesség: 4/5
Mondanivaló - mélység: 5/5
Plot twist - kiszámíthatóság: /5
Hangulat - atmoszféra: 5/5
Párbeszédek: 5/5
Olvasmányosság - folyékonyság: 5/5
Borító: 5/5
Eredetiség: 5/5
Gondolatébresztő hatás: 5/5Utóhatás: 4.9/5 :D
Újraolvasási faktor: 4/5
No comments:
Post a Comment