Everyone in fifteen-year-old Bella’s life needs something from her. Her mom needs her to help around the house, her dad needs her to not make waves, her ex needs her to not be so much. The only person who never needed anything from her was her grandmother—and now she’s dead.
There’s only one thing that dulls the pressure: alcohol. Vodka, beer, peppermint schnapps—alcohol smooths the sharp edges of Bella’s life. And what’s the big deal? Everyone drinks. Besides, Bella can stop whenever she wants. But after she gets blackout drunk at a Thanksgiving party and wakes up in the hospital, it’s time to face reality. And for Bella, reality means rehab.
Gorgeously written and deeply compassionate, Kathleen Glasgow’s The Glass Girl is a candid exploration of the forces pushing young women toward addiction—and what it really takes to help them get better.
“I am the kind of tired that makes your bones feel skeletal and clacky. I am the kind of tired that is cement in your shoes, X-ray vest on your chest, bricks tied to your wrists.”
Három mondatban összefoglalva, azoknak, akik nem ismerik a sztorit: a The Glass Girl főszereplője a 15 éves Bella, aki szinte minden nap a saját túléléséért küzd. Helyt kell állnia otthon, az iskolában, a társai között, és ez lassan összenyomja. Persze Bella egyébként nem buta, mert pontosan tudja, mi az, amitől 10 percre elfelejtheti az összes problémáját. Végül is mindenki iszik. Végül is anyu meg apu napi szinten csinálja, a nagyanyja meg azzal kezdte 11 éves korában, hogy "csak egy kicsit töltök a legédesebb lányomnak (!!!)"...aztán ezt a bulit olyan szinten sikerül a maximumig tolni, hogy egyszer csak a rehabon találja magát. Befelé még talán vicces volt - kifelé már közel sem lesz az.
Bella legelső mondatánál tudtam, hogyan is fog ez a történet eszkalálódni. Egyszer, nagyon régen, körülbelül annyi idősen, mint ez a lány, nagyjából hasonló gondolatokkal küzdöttem. Tőle eltérően szerencsére csak néhány pillanatig, és nem is jutottam el addig, mint ő a cselekményben - soha nem volt szükségem vodkára ahhoz, hogy a fájdalmat tompítsam. Ez a könyv látszólag egyszerű, mint a faék. De hogy mi zajlik egy 15 évesben pontosan, annak a titkait legfeljebb az univerzum tudja. Meg Kathleen Glasgow. Meg az, aki ezt a könyvet 30 évesen, már felnőttként olvassa, majd visszagondol a 15 éves énjére. A dolgokat tényleg annyira egyszerű volt megoldani, mint amilyennek ennyi év távlatából tűnnek? Hogy az a bizonyos srác, amelyik azt mondja, "TÚL SOK VAGY" (?!?!?), abszolút egy könnycseppet nem ér, és 1 hét múlva a nevedet sem fogja tudni? Hogy egyszer majd jön valaki, akinek szívből, igazán kelleni fogsz, és nem kell minden ecsetfejű gyászkeret után szaladni? Hogy a szüleid azért léteznek, hogy mindent el tudj nekik mondani, mert később meg majd sírva mennél hozzájuk, ha még élnének? A kis lelked sajnos még nem tart ott, hogy a világot teljesen értsd, és magadtól jöjj rá, hogy abszolút semmi gond nincs veled. De ezért vannak a szüleid, meg a pszichológus. Tudom én, mindenhol teljesíteni kell, ötös legyen a dolgozat, vidd ki a szemetet, foglalkozz a kistestvéreddel, gyere velünk, legyél felnőtt, legyél nagybetűs ember, blablabla. Tudom. A végletekig fárasztó, és még örülj, ha annyi gőzt ki tudsz engedni a fejeden lévő csapon, mint a kukta, azon a kis résen keresztül. Azt sem értheted még, hogy is van az, hogy a barátaidat, társaidat 1.5 évig egy képernyőn látod, majd egyszer csak mindenkinek vissza kell térni oda, ahol abbahagyta, meg kell tanulni továbblépni...továbblépni. Amikor a nagymamád, az egyetlen napsugár az életedben, elmegy.
Amikor édesapád egyik nap még ott van, másik nap már nincs. Nélkülük kell menni tovább ebben a labirintusban. Aki meg itt maradt, az állandóan marja a másikat. Miattad. Egy idő után aztán elhiszed, hogy értéktelen, semmirekellő vagy. Értsd meg mindezt, és ne hullj szét - mert ha széthullasz, a darabjaidat sosem fogod tudni összekaparni. Óvatosan, és félve mondom, a vodka nem segít rajtad.
Sőt, ilyenkor kellene csak igazán józannak maradni - mert ha itt szétesel, többet nem szeded magad össze.
Hazudni tudsz. Tagadni is. Valameddig.
Tudom hogy fáj, hogyne fájna, amikor nem találod a válaszokat, amikor megkérdezed magadtól, hogy te rontottál el valamit. De már csak a néma sírkő marad, ami szintén nem ad semmilyen választ. Aztán egyik reggel úgy ébredsz, hogy a seb még mindig fáj, de mintha kicsit engedett volna a szorítás. Majd 5 év múlva teljesen felenged. Magadban helyreraktad, amennyire lehetett, ezért engedett a szorítás. Úgysem tudod meg teljesen, mi történt, éppen ezért eljött az idő továbblépni. Az emlék mindig megmarad, minden nap gondolsz rá, kijársz a temetőbe, de egyszer csak már azzal, aki...kísér téged az úton, és sehová nem megy mellőled. Majd ő lesz a férjed. Majd a gyerekeknek is elmeséled ezeket. És sosem kellett hazudni anyukádnak, a tanárodnak, az egész világnak, tagadni, majd végül rehabra kerülni. Kell neked ez a pluszkör? Megéri egy olyan dologba "kapaszkodni", ami csak a gödör legaljára taszít, majd elhagy téged? Megéri, hogy hazudsz a barátaidnak, megígérsz valamit a szemükbe, de nem tudod betartani, úgyhogy még pluszban azért is szégyellni kell magadat - ha ott nem hagynak, mert hazudtál? Ezt a könyvet kötelezővé tenném 14-15-16 éveseknek, aztán leülnék velük beszélgetni a dolgokról. Minden benne van, ami őket foglalkoztatja ebben a korban, de a kérdéseikre a választ még nagyon nehezen találják meg - ahogy a helyüket sem, ebben a sokszor undorító, "sokat várok tőled, holott a fele is elég lenne ahhoz, hogy kisemberből nagyember legyél" szintű világban, majd rájönnek, hogy a pia jó buli, mert az legalább nem szól vissza, nem rak rájuk plusz nyomást, és segít elfelejteni, hogy most halt meg valaki a családból.
Ahem.
"Everyone drinks", azaz mindenki iszik...mindig így kezdődik. "Megállok, amikor akarok". Nyilván. Ha el sem kezded. Ha pedig elkezdted, nagyon fájdalmas lesz az út, amit végig kell járni - és nagymamád halála ehhez a fájdalomhoz képest a kanyarban sincs. Persze óvatosan megemlíthetnénk a szülők, nagyszülők felelősségét is, hogy mit látunk példaként gyerekkorunkban, hogy hol is kezdődik valójában az, ami kamaszként (!!!), felnőttként az üveg legaljára taszít. Lennének meglepetések, amikor a rehabon rávilágítanak, igaz? Mindezzel a pár bekezdéssel csak arra szerettem volna rávilágítani, hogy a főszereplő nem véletlen kerül oda, ahová. Az első megszólalásánál látszik a szomorú sorsa. Ott viszont olyan helyzetek várják, amiket a kis, addigi életében még nem látott - de a lehetőség adott, hogy tanuljon belőlük, és visszagondoljon rájuk majd 30 évesen. Vagy bármikor, amikor vágyat érez a Smirnoff után...a könyv egyik fő kérdése az, hogy visszatarthat-e bármi egy alkoholistát attól az alkoholtól. Mert az alkohol borzalmasan nagy úr, még egy felnőtt embernek is. Oké, megvolt a rehab. És aztán? Csókolom a kezüket. Az írónő kivételesen jól világított rá arra, hogy a világunk sokszor mennyire undorító is tud lenni, a könyv második fele gyakorlatilag erről szól. Bellának hamar rá kell jönnie, hogy a rehabnál van egy sokkal nehezebb dolog - és ott nincs papír, amire ráírták, mikor mit kell tenni, nincs napirend, amit szokni lehet, nincsenek barátok, akik összekapaszkodva mennek végig az úton, akikhez oda lehet csapódni, akik összelapátolják a padlóról. Ahol nem tudni, ki a barát, és ki az ellenség. Ahol valaki vagy szokik, vagy szökik...
Ahhoz képest, hogy a könyv hossza kishíján 500 oldal, meglepően rövidnek éreztem az egészet - a második felén pedig mintha kicsit túl gyorsan túl akart volna jutni az írónő. De nyilván itt nem én vagyok az elsődleges közönség - amiket közölni szeretne, azokon én már túl vagyok, mindent megtanultam, vagy így, vagy úgy. Anya meg még nem vagyok, szóval jelenleg valahol a köztes állapotban tartózkodom. De ettől függetlenül ugyanúgy tartalmaz egy kamasz, és ugyanúgy egy szülő számára is fontos dolgokat a hogyanokról, a miértekről. Csak megerősíteni tudom, hogy amiket a karakterek mondanak, ahogy Bellával a környezete viselkedik otthon, a rehabon, a gimiben, az egész atmoszféra brutálisan emberközeli. Bár rehabon még nem jártam, de nagyjából sejtem. :D Ugyanazt a "sallangot" (mert ha mögé nézünk, akkor az) mondja a pszihológus, a szülő, meg a coach is a rehabon. ('Ha elbuktál, állj fel, kérj segítséget. Segítséget kérni sosem szégyen, csak te gondolod így." Tudjuk, így neveltek bennünket, és ez valóban ennyire egyszerű. De mit mondjon például Bella?) Azokat a felnőttségeket, azokat az egyszerűen követhető, a való élethez szükséges dolgokat, amiket egy 15 éves még nem ért - de majd a saját kárán megtanulja, mennyire egyszerű (lett volna pia nélkül) élni. Csak a világ teszi nehézzé a dolgokat. Nem adok teljes öt csillagot, mert nekem az az egy valami, amit képtelen vagyok megfogni, az nagyon hiányzott az egészből. A vége felé a csavart viszont nem láttam jönni, csaptam is a homlokomra rendesen. Ugye, hogy meg lehet téveszteni még azt is, aki elvileg jobban látja a dolgokat (én), mint egy kevésbé tapasztalt (Bella)? Szerencsétlenektől akkor hogy várja bárki is, hogy azonnal megtalálják magukat, amint kikerültek a rehabról? Nem az egyénekkel van baj, hanem inkább a világgal - ami túl sokat követel, és túl sokat vesz el, ha az említett követelésnek valaki nem tud megfeleni. 15 évesek, és így kezdik, mert összenyomja őket a világ...
Remekül összepakolt, realista fikciós könyvről van szó, ami igazán megérdemli, hogy rá figyeljenek. Bár az én all-time kedvencem mindig a You'd Be Home Now marad, mert az még egy kicsit jobban kitolja a határokat a falig. Ahogy az üvegpohár szétreped a nyomás alatt, Bella életében vajon mikor jön el az a bizonyos pont, amikor megjelennek a törésnyomok, és nem lehet tovább ragasztóval elmismásolni a dolgokat?
Könyv összértékelése:
Alaptörténet - koncepció: 5/5Karakterek: 5/5Karakterfejlődés: 5/5
Írásmód - stílus: 5/5
Romantika: 0/5
Cselekményvezetés - tempó: 4/5
Feszültség - izgalom: 4/5
Érzelmi hatás: 5/5
Érzelmi hitelesség: 5/5
Mondanivaló - mélység: 5/5
Plot twist: 5/5
Hangulat - atmoszféra: 5/5
Párbeszédek: 5/5
Olvasmányosság - folyékonyság: 4/5
Borító: 5/5
Eredetiség: 2/5
Gondolatébresztő hatás: 5/5Utóhatás: 5/5
Újraolvasási faktor: 4/5
No comments:
Post a Comment